A könyvek után sokakhoz hasonlóan már én is nagyon vártam a Harry Potter befejező részének első filmjét, úgyhogy a premier után múlt héten gyorsan meg is néztem azt egy barátnőmmel. Nagyon hamar elröppent az a két óra! A hatodik rész megfilmesítése anno egy kis csalódást okozott az eredeti műhöz képest, de ez a következő film végre újra igazán jó volt. És ismét olyan, mint amilyennek elképzeltem. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Vannak történetek, amelyek olyan ihletésben születnek, hogy valamiféle egyetemes igazság, általános tanítás-tanulság kel életre a könyv lapjain, akár olvasás közben többször is – a Harry Potter sorozatot egyértelműen ilyen műnek tartom. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezeket “mintha odafentről diktálták volna” a szerzőnek (és ezzel nem Rowling zsenijét szeretném kétségbe vonni). Ráadásul mintha ez a történet mindigis a kollektív tudatalattiban lett volna, vagyis mindenki közel ugyanúgy képzeli el azt: kortól, nemtől, ízléstől, előzetes élményektől függetlenül gyakorlatilag mindenkitől azt hallottam, aki olvasta a könyveket és látta a filmeket, hogy megdöbbentően ugyanazt kapta a filmvászonról, amilyen kép már a fejében is élt erről a világról.
Van egy olyan érzésem, mintha évekkel ezelőtt végre egy egyfajta “gyógyító történet”, mondhati terápiagyűjtemény érkezett volna a Harry Potterrel a ma emberéhez, elsősorban a még felnövőben levő következő generációhoz, de persze a felnőttekhez is, csak tudni kell a sorok között olvasni. A könyv világának és szereplőinek népszerűsége világszerte lehetővé teszi a történetben rejlő szépségek, erények, valódi értékek tudattalan terjedését és a benne előforduló emberi gyengeségek, a legkülönbözőbb kapcsolati és pszichés problémák legyőzésének lehetőségeit, módszereit.
De mire is gondolok konkrétan?
Most csak két példát szeretnék említeni, a saját kedvenceimet.
Ott van például Edevis tükre rögtön az első részben, amelyben mindenki azt látja, amire a szíve mélyén legjobban vágyik. Dumbledore úgy fogalmazott ezzel kapcsolatban, hogy “a világ legboldogabb embere a tükörben egyszerűen magát látja”. Aztán pedig a kapcsolódó örök igazság: „Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt élni.” Az én olvasatomban a tükör ugyanakkor egyben a függőség allegóriája is: Harry vissza-visszajár hozzá, mert ott, újra és újra az álmait, vágyait szemlélve érzi magát igazán jól – pedig az nem a valóság, az csak egy pótlék, ahogyan a függőség is mindig az. Ennek a leküzdése csak drasztikus módon történhet: mivel Harry ekkor még gyermek, Dumbledore segít neki és elviszi a tükröt, így a megvonással véget is ér a függőség egy csapásra. Felnőttként viszont ezt már mindenkinek magának kell meglépnie egy elhatározással, egy drasztikus változtatással, egy kezelés választásával, a hiánypótlás helyett a valódi megoldás megtalálásával, ha ki szeretne lépni az ember egy rossz megszokás bővköréből. Sőt: sokszor akkor válik igazán felnőtté az ember, amikor egy ilyet először meg tud lépni.
De az igazi kedvencem a mumus!:-) Rowling világában a mumus egy olyan lény, amelynek nincs konkrét alakja, hanem mindig a vele szemben álló ember legnagyobb félelmét testesíti meg. A mumust az pusztítja el, ha nevetségessé teszik és nevetnek rajta. Íme a kapcsolódó jelenet:
Egyetértek Birtalan Balázzsal abban, hogy ez a fóbiáról szól. Egy valójában ok nélküli, illetve múltbeli egyszeri negatív érzéshez köthető érzésről, amely aztán akár egy életen át tartó állandó rettegést okoz. Valóban: akkor tudjuk ezt leküzdeni, ha képesek vagyunk kívülről nézni magunkat a félelmünkkel szemben és nevetni azon, nevetni magunkon. Birtalan Balázs egy nagyszerű NLP-s módszert is említ “varázspálca helyett” a muglik számára:
A fóbia NLP-s kezelése röviden a következő. Módosult tudatállapotban a páciens elképzeli, hogy moziban ül, és az első sorból nézi a vásznon a számára borzalmas jelenetet, amelynek ő a főszereplője – mondjuk azt, hogy megtámadja egy kutya. Vagyis a valóságból a film biztonságába, a vászonra helyezi az ijesztő tényezőt. Következő lépésben hátraül, a mozi hátsó sorába, és azt nézi, amint ott ül az első sorban, és nézi a jelenetet. Vagyis még biztonságosabb távolságból szemléli félelme tárgyát, s egyúttal kívülről látja félő önmagát – beleértve azt is, hogy mennyire abszurd a félelme. Majd még egy lépéssel tovább: immár ő maga a mozigépész, és fentről nézi a hátsó sorban ülő önmagát, aki nézi az első sorban ülő önmagát, aki nézi a vásznon, az ijesztő jelenetben lévő önmagát. Most már elég nagy a távolság ahhoz, hogy valamit lehessen kezdeni a szörnyű helyzettel. A páciens szabad kezet kap: gyorsíthatja vagy lassíthatja a filmet, visszatekerheti, ugráltathatja a képet, mint a burleszkfilmekben, kicsinyítheti, nagyíthatja, átalakíthatja a rendezést – amíg teljesen banálissá, komikussá, nevetségessé nem válik előtte az egész. És ha ezt valóban átéli, megtapasztalja, akkor a nevetségesség ereje lassan elerőtleníti a jelenetet. A páciens a vetítőhelyiségből visszaülhet a nézőtérre, előbb a hátsó sorba, majd az elsőbe, és végül beléphet magába a szituációba, amelyben immár félelem nélkül tud jelen lenni. Ha közben bármikor erőre kapna a félelem, akkor vissza lehet térni a vetítőhelyiségbe, és lehet ismét gyorsítani, lassítani, halványítani, élesíteni stb.
Tanuljunk Harrytől és barátaitól, olvassunk a sorok között, mert nagyon érdemes!
Legutóbbi hozzászólások