Szerző: Tina | 2016. április 7. | Blog, rajzmeditáció, rajztippek, útinapló
Miután a Rajzmeditáció tanfolyamokon és az Akvarell/vázlatrajz tanfolyamon az útinaplózáshoz is ezt használjuk, gyakran kérdezitek tőlem, hogy melyik vékony hegyű fekete filctollat ajánlom?
Aki jól ismer, tudhatja, hogy nagyon nem vagyok “márkasznob”: sokkal inkább kísérletezős típus vagyok és arra esküszöm, hogy mindenki azzal az eszközzel, alapanyaggal dolgozzon, ami neki személy szerint legjobban beválik – persze, ehhez ki kell próbálni többet, ami pedig nem mindig egyszerű…
Ezt a kísérletezést szeretném most megspórolni Nektek, ezért találtam ki ezt a blogbejegyzést. 🙂 Én elég sokféle eszközt összegyűjtöttem és próbáltam már az elmúlt évek során, vékony hegyű fekete filctollakat rendszeresen használok, ezen kívül az ICO jóvoltából még pár, számomra eddig nem próbált márka a birtokomba jutott néhány héttel ezelőtt, így a dolog könnyen adta magát.
6 féle márkát és összesen 10 darab tollat próbáltam ki, mégpedig kétféle papíron: a Rajzmeditációnál egyszerű rajzfüzetbe, rajzlapra dolgozunk, ehhez az ICO Sketchbook blokkját választottam (180 g/m2); az útinaplózás pedig az akvarellfestés miatt akvarell papírra történik, így a Koh-i-noor popAquarell watercolour pad (250 g/m2) tömbje volt a másik alap.
Lássuk hát a medvé(ke)t! 🙂
Uni Pin fine line 0.2 (water and fade proof, pigment ink) – vízálló, nem fakul
A rajzlapon könnyen siklik, könnyű vele dolgozni, finom egységes vonalakat ad. Akvarell papíron is az egyik kedvencem volt, éppen annyira rajzolt, amennyire rányomtam, ott sem hagyott ki, csak finomodott az enyhébb nyomatéknál. Mindkét fajta rajzoláshoz ideális. Nem Magyarországon vettem, 1,6-2 font körüli áron webáruházakból szerezhető be.
Shinhan TOUCH Liner 0.2 – permanent/vízálló, pigment ink, acid free/savmentes, archival quality/archiválásra alkalmas, tartós
Új felfedezettem, ezzel rajzolok most, az óbudai Pantonban vettem legutóbb 670 forintért. Rendkívül finom vonalakat ad, ideális útinaplózáshoz. Rajzmeditációhoz is kiválóan alkalmas, bár leheletnyivel szürkésebbre szárad a többihez képest a rajzlapon (ezt csak a többi mellett vettem most észre). Elegáns és kényelmes a fogása, fényesen sima a toll fogófelülete (a fenti képen jobbról a második). Légies, könnyen kezelhető, ajánlom.
Q-Connect Fine Liner 0.4 mm
A 0.4 vastagságához képest meglepően vékony vonalakat ad, precízen lehet használni. Útinaplózáshoz nagyszerű VOLNA, HA vízálló volna. De nem az sajnos, ez nagy hibája – de valójában az egyetlen hibája. Rajzmeditációhoz – amennyiben azt nem szeretnéd kifesteni – kitűnő, szép, fekete, pontos vonalakat ad, könnyű használni, szépen siklik a rajzlapon, kisebb nyomatéknál egyáltalán nem hagy ki, hanem vékonyabb vonalakat ad, így ezzel jól lehet variálni, játszani rajzolás közben. Angliai vétel, 3 font körüli áron.
Stabilo point 88 fine 0,4
Őt ajánlom mindig elsőként a kezdő rajzmeditációsoknak, mert ár-érték aránya ma itthon az egyik legjobb. Szinte mindenhol elérhető papírboltokban és nyomtatványboltokban, könnyű beszerezni. Rajzmeditációhoz egyértelműen beválik, a rajzlaphoz találták ki: amíg ki nem fogy, egységes, szép vonalakat ad, könnyű vele rajzolni. Akvarell papíron viszont nem túl előnyös a használata, világosra, szürkésre szárad és neki is nagy hátránya, hogy sajnos nem vízálló. Egyébként szép vonalképet ad a strukturáltabb papíron is, ezzel nincs gond. (Amikor Pozsonyban jártam húsvétkor, egy utcai rajzművész ezt használta, pedig ő kávéval festett is a képeire, a vonalak elmosódását ő kihasználta a kívánt hatások eléréséhez.) Ezen kívül aki vékonyabb vonalakra vágyik, az ezzel való begyakorlás után egy másik márkától kénytelen vékonyabbat választani, mert ebből sajnos nincs olyan. 145-180 forint körül van mindenhol, kifejezetten olcsó, de jó termék.
Edding 1880 0.7/0.5/0.3/0.1 és Eddig 89 office liner EF
Egyértelműen kiválóak, ezért nem is vettem külön a vastagság és típus szerint őket. Ha valaki biztosra szeretne menni és univerzálisan használható vékony hegyű fekete filctollat keres, őt válassza! Ugyanakkor a 0.5 vastagság (számomra) okafogyott, a 0.3 Rajzmeditációhoz és egyéb rajzlapos rajzokhoz kitűnő, egységes a vonalkép, könnyű a vonalvezetés, a 0.1 vastagság (vékonyság) pedig nagyon precíz, finom vonalakat ad és mindkét papíron gyönyörű. Az Edding 89 office liner képe talán a legfeketébb mind közül, nekem nagyon tetszik a határozott végeredmény – pedig külsőre egy egyszerűbb tollnak tűnik (a legfelső fotón balról a második, fehér-fekete csíkos), az egyik legjobb az itt kipróbáltak közül. Fajtától is függően 400-650 forint között már hozzá tudunk jutni, szintén nagyon előnyös ár-érték szempontból, az ICO is forgalmazza.
OHP Permanent Marker, Alkoholbázisú rostirón (ICO) 0,5 mm és 1-1,5 mm
Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ő a teszt vesztese több szempontból is. A vékonyabb verzió dinamikusabb rajzolásnál vagy kisebb nyomatéknál a rajzlapon kihagy, filctollas hatást kelt. Akvarell papíron még rosszabb a helyzet – filctollas hangon rajzol és gyakran elhalványul. Egyértelműen más minőségű benne a tinta, valószínűleg egyszerűen nem rajzolásra találták ki, mint rostirónt (a fenti pigment tintás tollakkal szemben). A 1-1,5 mm-es változatnak a hagyományos filctoll vastagsága van, Rajzmeditációs rajzok sötét felületeinek színezésére jó lehet, de többször át kell menni egy felületen az egységes hatásért. 130 forint körül már elérhető.
Bízom benne, hogy tudtam segíteni a fenti kis összefoglalóval, további alkotókedvvel teli hetet kívánok Neked! 🙂
Mucsi Tina
Szerző: Tina | 2016. február 25. | alkotószoba, Blog, hétköznapi tippek, kreativitás
Tegye fel a kezét, akinek egy saját helyiség, egy egész szoba vagy műhely áll rendelkezésére – “csak” arra, hogy amikor úgy hozza a kedve, nyugodtan alkothasson!
Nos, bátran állíthatom, hogy (ma, Magyarországon) ez a ritkább.
Jártam az elmúlt években – még Feng Shui tanácsadói koromban és azóta privát csoportoknak tartott rajztanfolyamok okán – rengeteg lakásban és nagyon érdekes volt megfigyelni azt is, ki hol és hogyan alkot a szabadidejében. A legtöbben a nappali egy sarkában vagy az étkezőasztalon ülünk neki rajzolni-festeni-ragasztgatni, ha elkap az ihlet – ahol persze ritkán tudunk zavartalanul egyedül lenni, ha körülvesz egy család is. Ahol a felemelő alkotói káoszt össze is kell pakolni, ha aznap vacsorázni szeretne a jónép. Ahol ne essen le, ne folyjon ki, ne ragadjon oda, ne csússzon mögé, mert akkor gond van. Ahol óvatoskodni és figyelni kell folyamatosan és sokszor még csak el sem férünk rendesen…
Láttam alkotószobákat is. A legtöbbje még tágas, kényelmes ház esetén is a tetőtérbe szorítva vagy a szuterénba száműzve, apró, sötét helyen – sokszor még a mosókonyha léte is előbbre való, mint egy alkotókuckó.
Annak most nem másznék a mélyére, vajon miért is bánunk ilyen mostohán az életünk egy fontos részével (már akinek a festés és rajzolás, egyéb kézműves tevékenység az) – viszont miután én a szerencsésebbek közé tartozom, aki éppen most rendezi be az alkotószobáját (ami egyben azért vendégszoba is lesz, a történet így teljes :-)), szeretnék megosztani veletek néhány tapasztalatot és ötletet alkotósarok kontra alkotószoba témákban.
A kettő között ugyanis óriási különbségek vannak!
Ha csak egy átmeneti asztalod, sarkod van az alkotásra…
1. … akkor a legeslegfontosabb a rendszerezés!
Mappák, dobozok és ha van hely nekik, akkor polcok (akár egy szekrényben, csak ezeknek a cuccoknak fenntartva). Fehér dobozban a szalagok, türkizben a maradék papírok, pirosban kizárólag a festéshez szükséges kellékek, csíkosban a rajzeszközök – és így tovább.
Egy nagyon alapos leltárt és rendszerezést egyszerűen nem úszhatsz meg, ha ezentúl időspórolósan és zavartalanul szeretnél hódolni a hobbijaidnak. Ha összeadod, szó szerint drága órák telhetnek el azzal, hogy keresel valamit – ismerős? Hol az ecset, a fekete akrilfesték, hová is tettem a múltkor vett pasztellpapírt? Ez az, ami nem hiányzik, amikor éppen időd és ihleted is van egyszerre.
Hanem hopp, elő a piros dobozt és már festhetsz is! 🙂
Az alkotói káoszt pedig a dobozon belül kiélheted, nekem ezekben mindig össze-vissza volt beledobálva minden – de ők maguk szépen felcímkézve és a helyükre téve minden alkalommal. Az én dobozaim évekig a kanapé alatt laktak – nem a legelegánsabb, de működő megoldás volt.
Ha gyermekeid vannak, érdemes egy olyan dobozt is rendszeresíteni, amelyben a nekik szánt ill. közös alkotáshoz alkalmas cuccok vannak – hiszen biztosan vannak saját kincseid, amelyeket nem gyermekkézbe szánsz, így ezekben nem esik majd kár.
kép: findinghomeonline.com
kép: writeclickscrapbook.com
2. Csak kreatívan!
Zseniális ötleteket lehet találni a neten, pl. Pinteresten szerkénybe vagy akár csak egy falidobozba rejtett alkotókuckókról, lenyitható asztalokról. Ezek aztán tényleg bárhol elférnek, bennük pedig egy csomó kellék is. Ügyes kezű, barkácsolós családtag a mi segítségünkkel akár egy régi bútordaraból is hamar és bizonyosan örömmel készít nekünk ilyesmit, de jófej asztalosok is örülnek egy efféle megbízásnak. Felcsukva csak egy vékony doboz és egy szép kép vagy tábla látszik az egészből.
Azért jobb egy ilyen szekrényke, mint az étkezőasztalon szétpakolni, mert egyrészt csak a mienk, másrészt egy helyen vannak a kellékek és az asztal – még ha az állandó összepakolást így sem spóroljuk meg. Ami a hátránya, hogy az asztallap nem túl nagy, helyigényes hobbikhoz ez nem biztos, hogy elegendő.
kép: http://www.zulily.com/
kép: countryliving.com
3. Ahol csak jól esik!
A sehol-alkotószobának megvan az az előnye, hogy bárhol “jogod van” alkotni a lakásban, hiszen nincs hol. 🙂 (Mondjuk olyan ez, mintha nem volna ágyad, így bárhol aludhatnál a lakásban, ahol csak aznap jól esik.)
Úgyhogy kísérletezz bátran! Kipróbálhatod, melyik asztalnál és melyik széken a legkényelmesebb, mikor hová esik kedvező fény és kihasználhatod ennek az előnyeit. Rajzolj törökülésben, hasalva, az erkélyen, a konyhapultnál, a fürdőszobában! Szerintem legalább olyan izgalmas mindezt kipróbálni, mint maga az alkotás. 🙂
Mindehhez pedig jó szolgálatot tehet egy ilyen, kis helyen elférős és bárhova magaddal húzhatós zsúrkocsi, kreatív kocsivá átlényegülve:
kép: buzzfeed.com
Ha pedig megadatott Neked egy alkotószoba…
1. … akkor is kezdd a rendszerezéssel!
Ám van egy nagy a különbség a fenti dobozolós-technikához képest: itt ugyanis – bár van, amit érdemes továbbra is dobozban tartani, mondjuk szétpotyogós sokféle-apróságokat – a legtöbb mindent érdemes szem elé tenni, nyitott tartókba és kisebb polcokra pakolni.
Ha mindennek megvan a helye, mindent hamar megtalálsz és még rendetlenség-érzésed sem lesz.
Amúgy meg: na és ha lesz…? 😀
kép: http://www.apartmenttherapy.com/
kép: sfgate.com
2. Szóval mégis: legyen rendetlenség!
Véééégre nem kell minden nap elpakolni! Végre készülhet egy alkotás napokon, heteken keresztül is! Végre kihasználhatom, hogy zseni vagyok és átlátok a káoszon
Egy tisztességes műhely foltos és ragad és néha szellőztetünk csak, hogy kimenjen (vagy inkább kicserélődjön) a por. Ennyi. 🙂
Mégis: gondolj ki helyet a félkész és kész alkotásaid számára, figyeld meg Magad az elején, miért merre nyúlsz az asztalon és rendezd át az alkotó környezetedet, hogy a leg-ergonómikusabb legyen! Erre nincsenek szabályok, nagyon egyedi, az alkotás fajtájától és az alkotó személyiségétől is függ, kinek hogyan gördülékeny és kényelmes kibontakozni.
kép: naindejardin.blogs.marieclaireidees.com
kép: http://www.theguardian.com/
3. Éljen az egész falat betöltő inspirációs tábla!
Mit “tábla”: falra fel mindennel, ami inspirál! Hát itt már nem érdemes parafatáblákkal bajlódni: az egész falat használd bátran egy nagy inspirációs felületnek!
Szedj elő mindent, amit eddig mappákban dugdostál, vagy amit a család leparancsolt a falról, pedig Te szeretted, a nagyi emlékeivel, a gyermekkori kedvencekkel, a barátok kedves ajándékaival, újságból kivágott szépségekkel, idézetekkel, saját alkotásokkal – mind-mind a falra kívánkozik!
Erre találták ki a “gallery wall”-t, avagy az olyan falfelületet, ahová minden felkerülhet, ami személyes kedvenc, nem csak fotók és képek, de feliratok, régi szekérkerék, fémfogasok (csak mert szépek), könyvből kitépett oldal, képeslapok (akár az írott felükkel), préselt virág (keretben vagy anélkül), legyező, sőt, ruhadarabok, egy kalap, egy pár kesztyű – egyszóval bármi, ami a szívünknek kedves és örömmel tekintünk rá.
Ezek segítségével tényleg egy teljesen személyes szobát tudunk berendezni, olyat, mintha a szoba a mi egyfajta”folytatásunk” lenne – így pedig nagyobb örömmel és ihlettel használhatjuk azt.
kép: lynnehoppe.blogspot.com
kép: thedesignfiles.net
+ 1. Végezetül pedig egy nagyon praktikus, személyes kedvenc: az asztali szemétledobó! 🙂
kép: http://www.neathousesweethome.com/
kép: http://www.neathousesweethome.com/
A fenti rövid (és még bőőőven bővíthető) összefoglaló után azt gondolom, hogy az átmeneti alkotókuckónak és egy alkotószobának is megvannak a saját előnyei – még fontosabb, hogy mindkettő jól használható és nem kifogás a nem-alkotásra egy alkotószoba hiánya a lakásban.
Mint életünk szinte minden területén, itt is kár A Tökéletes Körülményekre várni, mert rengeteg időt és lehetőséget, kiteljesítő pillanatot elszalaszthatunk vele, ha csak várunk.
További alkotószoba-ötleteket a Pinterest táblámon ITT találsz >>> https://hu.pinterest.com/martina75/alkotoszoba/
Alkoss, ahol tudsz, használd, amid van! 🙂
További ihlettel teli tavasz-várást kívánok Neked, sok szeretettel!
Mucsi Tina
Szerző: Tina | 2015. augusztus 19. | Blog, hétköznapi tippek
Tavalyelőtt tavasszal vidéken voltunk és a “kincstári” Moleskine útinaplómba festegettem éppen, amikor megcsörrent a telefonom. Felvettem és mintegy félórás beszélgetésbe merültem, szokásom szerint sétálgatva, miközben a füzetemet és a festékeimet ott hagytam a padon, a hátam mögött – az akkor 3 éves kislányom pedig megtalálta… Felszisszentél? Nos, igen, telifestett a naplómban két oldalt… 🙂
Egy évvel előtte pedig szintén idilli környezetben, egy vidéki rajztanfolyamomon a szabadban alkottam a tanítványokkal, amikor a félkész grafit portrém homlokára valami növénynedv rácseppent, eltüntethetetlenül.
Történt már Veled is ilyesmi?
Amikor nagyon készülsz, mert szeretnél alkotni valami nagyszerűt, van alapanyag, ihlet, idő, minden tökéletesen indul – és akkor hirtelen valami félresikerül. Kifolyik a ragasztó, felborul a festék, ráömlik a félkész rajzodra a kávé, a rajztábláról való eltávolításkor elszakad a festményed széle…
Tudod, mit mondok én erre?
Így a legjobb! A tökéletesség ugyanis színtelen és unalmas, a valódi élmények és értékes emlékek ezekben a “hibákban” rejlenek.
Az útinaplómat nézegetve mindenki akkor mosolyodik el, amikor a kislányom figuráit meglátja benne (én is, hát még később milyen szép emlék lesz!), a grafitrajzom homlokán pedig most egy szintén mosolygásra késztető hibajavítós folt díszeleg: amikor csak rápillantok, pontosan tudom, mikor és hol készült és éppen kik vettek akkor körül, míg sok más rajzomhoz nem kötődik semmi hasonló.
Ezen kívül pedig az egyik legnagyszerűbb kreatív kihívás, hogy a félresikerült dolgot korrigáld vagy beleépítsd az alkotásodba: “sima terepen” nem kunszt nagyot domborítani, ám nehezített viszonyokból kihozni a legjobbat, na, az megmozgat, fejleszt, épít és a végén sokkal nagyobb sikerélményt tud adni!
Meg kell tanulnunk értékelni a “hibákat”, a tökéletlenséget is. A legtöbb művészi alkotás a tökéletlenségből inspirálódik, ezek a helyzetek hoznak fel olyan érzéseket, megéléseket, tapasztalásokat, amelyek nyomán egyáltalán érdemes papírt és tollat, ceruzát, ecsetet ragadnunk.
Miközben például ezt írom, két gyerkőc zsong körbe, vacsoráznak, inni kérnek, üvölt a minimax, percenként idejönnek valamiért… Az elmúlt 5 évem már így telt, két gyerkőc folyamatos nyüzsgése közepette, így építettem fel a vállalkozásomat egy 55 m2-es lakásban, a nappali sarkában egy íróasztalon, dolgozószoba nélkül. Persze, várhattam volna Az Ideális Körülményekre is – de nem így tettem. 🙂
Hadd osszak meg most Veled még valami személyeset is, ami ráadásul nagyon aktuális az életemben: most tavasszal jutottunk el odáig, hogy vettünk egy házat (éljen a leendő dolgozó- és alkotószoba! :-)). Erősen felújítandó ugyan (tehát korántsem “tökéletes”) és több alkalommal meggyűlt a bajunk az eladóval is, aki már a legelejétől belekötött mindenbe, amit szerettünk volna, szerződésbe, feltételekbe és végül majdnem az utolsó pillanatban kért még egy hónapot a kiköltözésre, amikor nekünk már el kellett jönnünk a lakásunkból… Inkább vállaltuk a nekünk minden szempontból teljesen előnytelen szerződés-módosítást, minthogy a határidőnél legyünk kész tények el állítva. Borult a szépen betervezett felúíjtás, amivel nyár végére, iskolakezdésre készen is lettünk volna és amire a férjemmel mindketten 1,5 hónapot szántunk a nyarunkból – így júniusban vészes gyorsasággal egy hónapra (!) albérlet-keresés, ahová mindenünkkel együtt elférünk, költözés a gyerekekkel, hogy aztán nyár végén költözzünk majd újra, mostmár a sajátunkba, addig hetekig dobozokból-élés, ideiglenesség és a felúíjtás még ezek után jön csak, majd szeptemberben… (És erősen részt fogok venni a felújításban, a két kezemmel. Lehetne egy azonnal “tökéletes” ház is – de szerencsére nem az.:-))
Egy teljesen elbaltázott nyár?
Igen, lehetett volna az is, ha úgy állunk hozzá. Ehelyett úgy döntöttük, hogy élvezzük a felújított, tágas és tiszta, nagyteraszos albérletünket, a “ránk szakadt” 1,5 hónap közös szabadidőt a gyerekekkel, felújítás helyett balcsiztunk, kapolcsoztunk, velencei-tavaztunk, kirándultunk, strandoltunk – valójában ez egyfajta távolabbra-elutazás-nélküli-nyaralás volt, ráadásul elég hosszan, hiszen egy hónapig lak(t)unk egy idegen lakásban, a saját városunkban, nagyon érdekes, újszerű megtapasztalás ez is. Mehetett volna minden “tökéletesen”, az eredeti tervek szerint is, az kétségtelenül sokkal kényelmesebb lett volna, ezt is már egy felújított lakásból írnám – de van egy olyan érzésem, hogy ebből a nyárból – a sok stresszel együtt, nem tagadom, hogy jutott abból is – így sokkal több mosolygásra késztető emléket viszünk magunkkal, mint egyébként tettük volna… 🙂
Szóval ha legközelebb pecsétes lesz, kifolyik, eltörik, leszakad, elhúzódik, elveszik, látszólag elromlik és félresikerül, gondolj arra, hogy ez így sokkal izgalmasabb, ezekből lesznek azok az emlékek, amelyekről tényleg lesz majd később mit felidézni.
További élménydús, alkotókedvvel teli nyarat kívánok Neked! 😉
Tina
Szerző: Tina | 2015. június 15. | Blog, útinapló
Az ötlet 2014 nyarán született meg, amikor családilag egy mini európai körutat tettünk és az első szállásunk Velence mellett volt: a szállás, a helyszín tökéletes – már csak egy kis, lelkes csapat kell, aki eljön ide velem útinaplózni. És lőn: nem egészen egy évvel később, június első hétvégéjén meg is valósult az álom, életemben először indultam külföldi rajztúrára néhány rajztanítvánnyal!
A programot nagy izgalommal állítottam össze: ne legyen se túl sok, se túl kevés, ha valami kimarad, ne legyen baj, de ha üresjárat előfordulna, mégis legyen mivel kitölteni… Legyenek egyéni mentorálások és közös programok, legyen sok rajzolás és akvarellezés, naplózás, de azért ne csak az, ne kelljen rohanni, de ne is unatkozzunk. A végső simításokra már a jelentkezések nyomán került sor: túlzás nélkül minden jelentkezőt széles mosollyal és egy nagy “hurrá!”-val fogadtam, hiszen jól ismerem mindegyiküket, így afelől már nem volt kétségem, hogy a társaságra és a jó hangulatra nem lesz panasz – ismerve őket pedig tudtam még beletenni a programba vagy kihagyni belőle, amit szükségesnek éreztem. Négy ember esetén ez könnyen megoldható és exkluzív, családias “táborozásra” indultunk, így az egyéni odafigyelés elvárható és fontos is volt.
A csütörtöki indulás aztán kissé kaotikusra sikeredett: eleve egy óra késéssel indultunk a reggeli csúcsforgalomban, majd az autópályán egy baleset miatt vesztegeltünk még két órát a nagyon melegben, én a végén már nagyon nem voltam nyugodt… A résztvevők viszont akkora derűvel és optimizmussal biztattak, hogy “ennél innentől már csak jobb lehet” és “nekik már jó, hogy elindultunk és bármikor is érünk oda, tökéletes”, hogy sikerült helyrezökkennem és csodák-csodája, ekkor neki is lódulhattunk, hogy 8 óra múlva a mesebeli szállásunkra érjünk.
Igazuk lett, innen már minden csak jobb volt.
Túlzás nélkül három nap folyamatos flow következett. Kezdődött azzal, hogy pénteken arra ébredtem, hogy Napsi máris rajzol a kertben; ezt a reggeli séta a vonatállomásra, majd a Velencébe érkezésünk csak fokozta – és innen nem volt megállás…
Rögtön elvesztünk a színes, hűvös sikátorokban, a minden pillanatban elénk táruló festői látványban, a (sok turista ellenére is) azonnal lelassuló időben és a sok víz körülöttünk is csak fokozta ezt a rendhagyó, izgalmas nyugalmat.
Az első délelőttünk programja a Dózse palota titkos termeibe szóló vezetett séta volt, ahol egy rendkívüli színészi képességekkel megáldott idegenvezető hölgy előadását élvezhettük és nagyon sok érdekességet megtudtunk a velenceiekről, egykori társadalmi struktúrájukról és szokásaikról és még Casanováról is, aki nem csak a nők kedvence volt (a saját elbeszélései szerint legalábbis :-)), hanem úgy szökött meg a börtönből, hogy egy papruhában egyszerűen kisétált onnan, majd néhány utcával arrébb egyszerűen leült kávézni – ez elég sokat elárul az itt élők habitusáról is. Utána még órákat keringtünk a palotában, a szűk, dohos börtöncellákat pompázatos termek váltották, majd ismét cellák és ismét fényűző szalonok… Egy valóságos labirintust jártunk végig. És amíg a kijáratnál egymást vártuk, természetesen rajzoltunk is! Itt aztán mindig volt és lett volna még bőven mit.
Nagy szerencsénkre velünk volt Gabi, aki a gasztronómia, a borok és az olasz konyha szerelmese, így az első ebédünket egy fantasztikus, a helyiek által is kedvelt helyen töltöttük el (négy gondolás fickó ült az egyik asztalnál, amikor beléptünk, innen tudtuk, hogy ez itt tuti rendben lesz). Közös tálakat rendeltünk és izgalmas, részben ismeretlen ízeket kóstoltunk és még Erika is evett kagylót, ami nagy szó! 🙂 Nagyszerűt beszélgettünk itt is és értetlenül figyeltünk meg közben néhány távol-keleti leányzót a szomszéd asztalnál, akik mind a telefonjukba merülten, a többieket kizárva pötyögtek – mi azt itt most maximum fotózásra kaptuk elő, már aki nem hozott fényképezőgépet… Az egyéni elmerülés nálunk itt kizárólag a naplózás volt – de a többieket az sem zárta ki, hiszen közben azért lehet tovább beszélgetni, sőt, több alkalommal nézőink is akadtak, így Eszternek legalább volt alkalma gyakorolni az olaszt. 🙂
A délutáni kávézás közben, amíg a lányok naplóztak, kisorsoltam a Tündérliget Klub csoportunk “21 napos májusi rajzkihívás” nyertesét, aztán persze én is festegettem egyet és végül egy véletlen halpiacolás és bolhapiacolás után feltöltődve visszaindultunk a szállásra. Az egyéni théta kezelések végül az éjszakába nyúltak, de másnap nem terveztünk korán kelni, így még ez is belefért. 🙂
A szombatot is Velencében töltöttük, kicsit több turistával körülvéve, mint a nyugis pénteken: természetesen egy egészen más útvonalon indultunk el (ugyanazon elég nehéz itt, de erről még később bővebben) és délelőttre egy rajzórát és egy gondolázást terveztünk, mindkettő meg is valósult. Egy csendes csatorna melletti mellékutcában, éppen egy írószerbolt előtt a vízbe futó lépcsőn telepedtünk le és legalább 1,5 órán át tanyáztunk és naplóztunk itt. A lányok már gyakorlottan kapták elő ilyen extrémebb körülmények között is a rajzcuccot (hja, kérem, kávéházban könnyű!), Eszter pedig a tegnapi bemelegítés után végre elkészítette élete első útinapló oldalát – amit turisták még le is fotóztak! 🙂
Mindenfelé gondolásokba botlottunk, így a megfelelő időpontban találomra választottunk egy hajót és fél órát ringatóztunk a szűk csatornákon át, az elhagyott, máshonnan és máshogyan nem megcsodálható házak között, felfedezve egy-egy elhagyott épületet vagy festői, kopott ajtót, furcsa helyre nőtt fát… Egy üvegajtó mögött egy nagy, háttal álló angyal szobrot is láttam – de hogy ez vajon egy múzeum raktára vagy magánház lehetett…? Ez nem derült ki. Itt lassult le igazán az idő, minden percre jutott valami szokatlan csoda, olyan látnivalók, amelyekbe nem minden nap van része az embernek. Kihajóztunk a Gran Canalra is, nagyobb sétahajók és motorcsónakok között billegtünk csendesen, megcsodáltuk Casanova házát, aztán visszabújtunk a szűkebb “utcákba” és a nyugodtabb csobbanások közé. Többnek tűnt fél óránál ez az élmény, de azért maradtunk volna még… Ennél már csak az lehet nagyszerűbb, ha az ember az egész várost bejárja egy gondolán.
Ebédre egy hangulatos lugasos éttermet választottunk, itt a kerthelyiségben valamennyire bírható volt a hőség. Az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk. (Jártam én már itt korábban esőben is, azt nem kívánom senkinek.) Ezúttal olasz klasszikusokat, lasagnét és fekete spagettit választottunk – és persze naplóztunk: a különleges étel és főleg a szép színű ital a nyugodt várakozás közben “kötelező” rajztéma! 🙂
Délután a hűvösre és így részben ezért is a múzeumozásra szavaztunk ismét: sajnos a vágyott könyvtár akkorra már bezárt, de láttunk rengeteg felhalmozott kincset, ikonokat, szobrokat és végül könyvtárszobákat is gyönyörű régi könyvekkel, így ez sem maradt el.
A kilátás is pazar itt Velencében minden magas épületből: minden a türkiz és a barackszín legszebb árnyalataiban játszik, a tetők égő narancssárgája és a víz hűvössége gyönyörűen kiegészítik egymást, ezek is hozzájárulnak a város jellegzetes atmoszférájához.
~
A sok vizuális és lelki élmény mellett érdekes felismeréseim is voltak a sikátorokat járva.
Ráébredtem ugyanis, hogy Velencében sétálni már önmagában terápiás hatású, ugyanis lehetetlen egy egyértelmű tervet követni vagy sietni, egy adott célt követve célirányosan haladni. A sikátorok tömkelege ugyanis még a helyiek számára is részben kiismerhetetlen: van, hogy aki évtizedek óta a környéken él és gyakran jár erre, még az is eltéved (!) – a megszokott, rohanós élettempó és jól bevált élet-logisztika itt meglepő módon egészen egyszerűen nem működik. Itt egészen máshogyan kell működnöd, különben hiába jöttél ide.
Át kell adnod az irányítást az útjelző tábláknak, a véletlennek, az időnek. Csak úgy tudod élvezni az ittlétet, ha bedobod a gyeplőt és “csak vagy”: sétálsz, sodródsz, örülsz annak is, ha eltévedsz és önként elveszel az időben. Vagy képes vagy erre vagy a rosszabbnál is rosszabbul érzed magad a szűk utcácskákon bolyongva.
Rájöttem, hogy az egész város egy yin-yang alakú, hatalmas labirintus, ahol minden pillanatban önmagaddal találkozol: csak tőled függ ott és akkor, hogy jól érzed-e magad vagy sem, ezt nem lehet senki másra áthárítani vagy elvárni mástól, hogy segítsen, a térkép mit sem ér, a helyi gondolás az orra alá dugott térképen csak nagyjából tudta megmutatni, hogy hol vagyunk pontosan… (“we are more or less here!”) Itt csak a jelenben tudsz lenni, ez az, ami kikapcsol, ami pihentet, ami a rengeteg turista között és egy jó társaságban is minden pillanatban egyben azt az érzést is adja, hogy valahogy (jó értelemben) tök egyedül vagy.
És mégis (vagy pont ezért), ha sikerül belelazulnod, mindent megtalálsz éppen időben, mindenhová eljutsz, ahová szeretnél, minden eléd jön, amire csak vágysz – a “véletlenül” utunkba sodródó halpiac vagy bolhapiac a legjobb bizonyíték erre, főként a csapattagok ismeretében… 🙂
Az utolsó esténken a két házzal arrébb lakó házinéni is átjött, hozott nekünk házi tortát, mi adtunk neki Erika mazsolás kuglófjából és szamócalekvárjából, Eszter gyakorolhatta vele beszélgetve ismét az olaszt, utána pedig Gabi nekünk főzött vacsiját élvezhettük: rigatonit kaptunk ricottával, mazsolával és aszalt paradicsommal, hozzá pedig bellinit ittunk – ezt nehezen lehetett volna fokozni. Ismét éjszakába nyúlóan alkottunk aztán, a pasztellrajzolás és a montázsolás sem maradhatott ki, pedig esküszöm, nem volt kötelező…! 🙂
Másnap egy bevásárlós kitérővel indultunk haza, gyorsabb utunk volt, mint odafelé, ráadásul valami csodának köszönhetően végül mindenki elérte a csatlakozást is Pesten.
Négy nap volt, de többnek tűnt – tipikusan az az élmény volt mindannyiunknak (utólag még folyt a lelkes levelezés), amiben nagyon sok a járulékos pozitív élmény és érzelmi plusz a nyilvánvalóan átélt programokon felül.
Egyszóval ez bizony bejött, nem is akárhogyan. Igen, jövőre is lesz “velencézés”. 🙂
~
Idén nyáron Te is velünk tartanál? IDE KATTINTS! >>>
~
Néhány alkotás kedvcsinálóként a sok-sokból (kattints a nagyobb méretért!):
Szerző: Tina | 2015. május 15. | Blog, kreativitás, rajztippek
Hozzánk csak az elmúlt pár hónapban érkezett el “az új őrület”, ami Amerikában már pár éve tartja magát: a felnőtt kifestőkönyv.
A lényege nem sokban különbözik a gyermekkorunkból már jól ismert kifestőkönyvektől, azaz előre megrajzolt formákat kell színekkel kitölteni. Különbség inkább csak az elő-rajzok témájában és összetettségében van: többnyire egész oldalas mandalákat, tájképeket, absztrakt fantáziarajzokat kell a saját ízlésünk szerint színekkel befejezni.
De miért is jó a felnőtt kifestőkönyv?
-
Angliában is teli vannak velük a könyvesboltok, ezt éppen Chippenhamben fotóztam…
Mindenekelőtt egy egyszerű kikapcsolódási lehetőség, amihez nem is kell egyszerre sok idő. Nem kell hozzá más, mint a kifestőkönyv (vagy egy kisebb formátumú kifestő füzet, esetleg nyomtatott, fénymásolt lapok) és színes ceruzák és már kezdődhet is az alkotás. Két megbeszélés között (vagy a megbeszélésen J), ügyintézés és várakozás közben, bármilyen hasonló unalmas “üresjáratban” előkapható a kifestő és bármikor félbehagyható, majd később folytatható.
- Olyan eredménye van, ami biztos sikerélményt ad. Nem lehet elrontani. Művészek alkotta rajzok adják az alapot, így a fele már készen van és szép, mi “csak” a színeket adjuk hozzá és ezzel garantált is a biztosan pozitív végeredmény. Vonzó alternatíva ez a mai teljesítmény-orientált világban, ahol jellemzően az életünk több területén is elég sok elvárásban és bírálatban van részünk.
- Végre valami, amit nem a mobiltelefonnal kell csinálni. Olyan örömforrás, ami egyszerű, mégis teljesen elvarázsol és a saját kezünkkel alkotunk, az ilyen tevékenység pedig mindig kiteljesítő és felszabadító.
- Hozzájárulunk egy nekünk tetsző, már önmagában is szép alkotás kiteljesítéséhez. Ráadásul szabadon, a saját pillanatnyi hangulatunk és ízlésünk szerint. Ez ugyancsak sikerélményt ad, önbizalmat növel, megnyugtat és felemeli a lelkünket.
- A színekbe való belefeledkezés közben flow-élményt élhetünk át. Ez azt jelenti, hogy maximálisan elengedünk minden egyéb gondot és gondolatot, szinte eggyé válunk az alkotással, eltűnik a tér és az idő, teljesen “a jelen pillanatba kerülünk” (vagyis automatikusan egyfajta meditatív tudatállapotot élünk át), így pedig teljes kikapcsolódásban és testi-lelki regenerálódásban van részünk. Azaz pihenünk és feltöltődünk.
- Az utólagos pozitív hozadéka pedig, hogy a kész alkotás – ami ugye mindenképpen sikerül – a falra tehető, másoknak is megmutatható, vagyis dicséreteket tudunk érte bezsebelni és akár folyamatosan gyönyörködhetünk benne, ami megint csak jót tesz az önbizalmunknak.
Ugye, milyen fantasztikus?
És mégis: én a fenti előnyök mellett is azt gondolom, hogy ez egy amolyan “leegyszerűsített megoldás” az alkotásra, ami első lépésként tökéletes, de igényesebbek számára némi plusz energia-befektetéssel egy sokkal magasabb szintre emelhető. Avagy: igen, egyszerűen megvehető és nagyon finom a somlói galuska egy világbajnok cukrászdában, de a Nagyi házi készítésű zserbójához semmi sem fogható. J
Hogyan lehet a kifestőkönyv-élményt fokozni?
Ha a kifestőkönyv kapcsán találkozol (újra) először gyermekkorod óta a rajzolás és színezés élményével, talán elérhetetlenül távolinak tűnhet az, hogy saját magadnak rajzold meg a kiszínezendő ábrákat.
Könnyen lehetnek negatív élményeid is a rajzolással kapcsolatban, talán egy Számodra tekintélyes felnőtt leszólt kisiskolásként, vagy voltak Nálad tehetségesebbek (azaz valaki által tehetségesebbnek tartott) osztálytársaid és mindig az ő rajzukat tették ki a falra, nem a Tiédet… De van, aki akkor keseredik el, amikor már a saját gyermeke kéri arra, hogy rajzoljon neki valamit és akkor döbben rá, hogy “nem tud olyan állatot”. Ez mind frusztráló és erősen visszatarthat a rajzolástól.
Egyszerű vonalak – nagyszerű minták… Mandalarajzolás és -színezés egy újra-rajzoló résztvevő által (fotó: Mucsi Tina)
Pedig ha tudsz színezni, akkor tudsz rajzolni is! Ha tudsz vonalakat húzni, akkor több vonalat is tudsz húzni egymás mellé, az pedig már rajzolás. J
A “titok” mindig csupán abból áll – főként a kifestő-típusú rajzok esetén -, hogy melyik vonalat pontosan hová kell húzni, ezt pedig meg tudod tanulni, majd utána tudod gyakorolni, míg végül magabiztosan megy. Saját minták, fantázia-formák, ezekből pedig mandalák és tájképek pedig már nagyon hamar születnek, amikor lendületbe jön az ember: a saját belső világunk, a hangulatunk és érzéseink már a legegyszerűbb, első próbálkozásainkban is mindig megjelennek. Ettől lesz igazán szép és egyedi minden egyes alkotás.
Saját tapasztalat, hogy a saját rajzokat kiszínezni ad végül igazi feloldódást, kikapcsolódást és sikerélményt, többet, mint egy kifestőkönyv, hiszen így valóban az alkotás egésze a sajátod, csak a Tied, nem csupán a színei.
Összességében úgy gondolom, hogy azoknak, akik szeretnének visszatalálni a színekhez, a saját kezű alkotáshoz, egyszerű kikapcsolódásra vágynak a hétköznapokban, azoknak első lépésként valóban kitűnő választás lehet egy felnőtt kifestőkönyv. De a mások rajzainak vagy saját alkotásunk kiszínezése közötti különbség elég jelentős – ezt annak, aki “valami többre vágyik”, feltétlenül érdemes megtapasztalnia.
További ihletett, derűs hetet kívánok Neked! J
Mucsi Tina
~~~
Ha Te is többre vágysz a kifestőkönyvnél… 🙂
Szerző: Tina | 2015. április 16. | Blog, útinapló
A képek kattintással nagyíthatóak!
Köszönöm Nektek a sok kedves visszajelzést az úti beszámoló első részéhez, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett!
Akkor most tovább fokoznám. 🙂
3. napi kaland: Weston-super-Mare és Bristol
Húsvét vasárnapra ébredtem. Az már előző nap kiderült a menetrendet olvasgatva a buszállomáson, hogy kreatív megoldásokra lesz szükség, ha nem akarok helyben maradni, de azt sejtettem – még ha a menetrendeket nem is tanulmányoztam előzetesen -, hogy a vonatok azért csak járnak…
Némi szendviccsel és vízzel felszerelkezve kisétáltam az állomásra és az egyetlen jegyárusnak előadtam, hogy Aveburybe szeretnék eljutni. Erre azt mondta, hogy vonat Swindonba, majd busz híján taxi. Na mondom, akkor “another plan”, például hová megy vonat legközelebb? Bristolba. Gyors pötyögés a telón, látom, hogy onnan meg nem messze van már a tengerpart. Van ott egy olyan, hogy Weston-super-Mare. (Eddig még csak nem is hallottam erről a városról.) Oda van átszállás? Van. Akkor mondjuk oda kérek egy retúrt, köszönöm.
:-)))
Innentől ez a napom alakult a legegyszerűbben: a bristoli átszállás után Westonban kb. negyed óra séta után lehuppantam a homokba és csak néztem ki a fejemből fél napig.
Weston egy amolyan tipikus nyaralóváros (aki ismeri, a parti rész nagyon hasonlít Brighton-ra), szinte mediterránba hajló hangulattal és ezen a napon nagyon sok családdal és gyerkőccel. Isteni idő volt, napsütés, szél alig vagy csak néha – még plusz 5 fok és szerintem az angolok már gyalogolnak is bele a vízbe!
A parton álló óriáskeréktől szűrődő hangulatos zenét (főként 60-as évek) és a körhintát külön imádtam.
Hazafelé úgy döntöttem, hogy megvárom Bristolban a következő csatlakozást és egy órát sétálok, ha már ide is elvetődtem.
A városban nyüzsgésre számítottam, de minden szokatlanul csendes volt (ez emberek átmentek nyüzsögni Westonba…?) és a város se mutatta az általam bejárt részén túl érdekes vagy szép arcát.
Az – egyébként kifejezetten nagyon szép – állomáshoz közeli templomon kívül a kikötő volt még említésre méltó, de a nagyvárosi kikötők ugye nem túl mutatósak, inkább csak van egy sajátos hangulatuk…
4. napi kaland: Avebury
Az ünnepi buszmenetrendnek hála Avebury-t, ez az ősi megalitikus kultuszhelyet így végül húsvét hétfőn látogattam meg.
Swindon, ahol át kellett szállnom, nagyon közel volt vonattal, ott átsétáltam a buszállomásra, ahol is kiderült, hogy van majdnem egy órám a déli indulásig – igen, elég sokáig aludtam 🙂 – , így volt időm kávézni és a swindoni papírboltokat is megkukkantani.
A buszban természetesen az emeletre és természetesen a vezető fölé ültem legelőre, így maximálisan kiélvezhettem a csodálatos vidék látványát a félórás úton. A képeken látható zöld fű az ilyen zöld, már áprilisban is, nem csalás, nem ámítás. Az ezen való álmélkodásomon kívül az angolok építészete nyűgöz le mindig újra, nem tudtam beletelni most sem az út menti előkertes házakkal és sorházakkal. Imádom, hogy nem vakolnak, látszik a terméskő és a tégla a falakon és hogy mennyire adnak a bejárat környékére (ezt feng shuisként is nagyon becsülöm). Szokatlanul meleg idő volt, tűzött a nap, aznap egyértelműen túlöltöztem…
A Red Lion fogadónál kellett leszállni – csak nekem tűnik úgy, vagy itt tényleg minden városban van egy Vörös Oroszlán…? -, amivel szemben egy kis káplona volt, a kapujára kiírva, hogy “hátul van egy nyugodt kis kert, kerülj beljebb!”, persze megnéztem és tényleg, egy ilyen icipici, ápolt zug volt hátul kőpadokkal!
kép: crownhotelbassett.co.uk
Avebury egy hatalmas, eredeti formájában 421 méter átmérőjű, megalitokból álló, kör alakú építmény. Ez két kisebb (108 és 98 méter átmérőjű) gyűrűt is magában foglal és az egészet egy nagy árok határolja. A kora meghaladja az 5000 évet és az ismertebb Stonehenge-el együtt az Anglia keleti és nyugati részét összekötő erővonalon, a Szent Mihály Ley-vonalon fekszik. A legendák szerint itt volt Merlin egyik rezidenciája.:-)
A hatalmas kövek itt megközelíthetőek, megérinthetőek. Több fakapus parkra oszlik ez a hatalmas terület, ahol a kövek tövében családok piknikeztek, a dombokon kirándultak, napoztak. Én is bejártam belőle annyit, amennyit tudtam és amennyihez a melegben kedvem volt – szerencsémre kisebb kövek is voltak, amelyekre le lehetett telepedni festeni. Bár igazán el voltam kényeztetve végig: a tengerparti homokon kívül mindig sikerült padon ülve naplóznom, ha akartam, Anglia “a parkok és padok országa”. 🙂
Amikor ráuntam a kövekre és kisétáltam az ajándékbolthoz, majd az út másik oldalára, végül igen nagy örömmel fedeztem fel ezen a táblán a negyedik sort:
Akkor pedig azonnal irány az Avebury Manor* és a kertek! (*manor = udvarház, főúri ház nagy kerttel, parkkal)
ezernyi nárcisz
Persze alaposan belépődíjas volt, de kit érdekelt, a délután hátralevő részét itt töltöttem el. Gondosan ápolt parkban a formára vágott bokrok és a csoportosan nyíló nárciszok között lehetett sétálni, a gyönyörű füvön való (át)gyaloglást még mindig szoknom kellett.
Zeg-zugos, kapukkal és átjárókkal izgalmasított kert egyik részéből a másikba osontam, bújtam a kapura nyírt fák alatt, madárcsicsergés és illatok, jól esett az árnyék a melegben, tiszta nyár volt…!
az ott a teázó ajtaja…
ez meg a teázó (a jobb oldali állólámpa előtt ültem aztán)
A nap fénypontja viszont kétségtelenül az volt, amikor az épület hátuljában egy lépcsőn felsétálva meg találtam a tea room-ot itt is, bár még csak kora délután volt, láthatóan ez mást sem zavart. Annyira gyönyörűen és igényesen vannak ezek kialakítva, hogy olyan zavarban álldogáltam az ajtajában, mintha egy ötcsillagos hotel kávézójába akarnék belépni – “ide való vagyok” én egyáltalán…??
És IGEN: a kitett táblánál várakozni kellett pár percet, majd miután végigmutatták a sütiválasztékot, leültettek egy plafonig futó könyvespolc mellé és hozták a kért teát meg a scone-t. A mennyekben jártam! 🙂 (Úgyhogy persze nagy felindultságomban naplózni is kellett a tea mellett.)
A hely egyébként a múltkori bejegyzésben már említett National Trust “legjobb teázója” lett 2012-ben (is), szerintem méltán. (Bár sajnos nem láttam mindet.)
Az utolsó wiltshire-i napra tervezett programot még otthon néztem ki: írt a net egy arborétumszerű kertet, természetesen benne egy manorral, amely viszont inkább autóval megközelíthető, ami nekem nem volt. Vagy egyszerűen busszal Hilpertonig, aztán gyalog “mintegy 39 perc”. Elterveztem, hogy majd Hilpertonban szépen megreggelizem a helyi Vörös Oroszlánban, biztosan egy helyes kisváros az is, aztán sétálok egy jót, azzal gond nem lehet, jó idő is van.
És akkor elmesélem, hogy hogyan lett végül.
Chippenham-ben a jól ismert buszállomásról indultam, szólva a buszvezető hölgynek, hogy nekem Hilpertonban kellett leszállnom, mert aztán még gyaloglok. Furán nézett, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Aztán a busz egyszerre megállt egy ipartelep szélén, mindenféle útfelújítások közepette, hogy akkor lehet kiszállni, itt vagyunk.
De hol??
A buszvezető nagyon kedvesen az otthon fekete-fehérben kinyomtatott, kissé már megviselt útitervem szerint jobb irányba mutatott, hogy arra menjek, ennél többet segíteni nem tud… Gondoltam, legfeljebb ha nagyon gáz, visszajövök és a következő busszal ellenkező irányba hazajutok. Az ipartelepnek tűnő hely valóban az volt, hatalmas raktárépületek egymás mellett, elhúzó kaminonok és a semmibe vezető út, fogalmam sem volt, hol vagyok és főleg hogyan és miért kerülök én oda.
A kietlenség kb 10 perc után odáig fokozódott, hogy eljutottam egy benzinkútig, vele szemben egy fogadó állt, ide bementem, de nem volt senki, csak délután háromkor nyitottak (fél tíz volt). A pultot támasztó idősebb ember orra alá nyomtam az útitervemet, hogy most szerinte hol vagyok és merre menjek. Egy hölgy is kijött és forgatták a papírt, majd elhűlve azon, hogy nem autóval vagyok, azt mondták, hogy akkor erre tovább, majd lesz valahol egy közlekedési lámpa, ott meg majd jobbra. Hamuban sült pogácsát nem kaptam, csodálkozó tekinteteket igen.
Ezt nem sokkal később meg is értettem: olyan utak mellett mentem el, hogy a sövényBE kellett húzódnom a mellettem elhaladó autók elől. Nemhogy járda nem volt, de egyenesen birkák és tehenek legeltek az út mellett. Egy útelágazásnál jutott végül eszembe, hogy hátha működik a GPS a telefonomban és rajta van valahol, hogy “The Courts Garden” – és bingó. Ráadásul még jó felé is mentem – hála a tétova útbaigazítóimnak, akik egyébként még nem is hallottak erről a parkról… A séta még pár kilométeren keresztül ugyanilyen sövénybe-húzódós formációban folytatódott, majd hirtelen beértem egy faluba. Templom, iskola, kisbolt, házikók, nagyon cuki volt és végre 1-1,5 óra után emberlakta környék!
A kisboltban a kávé és egyáltalán minden meglepően olcsó volt, úgyhogy örömömben bevásároltam és az arborétum bejáratát is megleltem, még egy fél óra volt nyitásig.
Utána pedig már a forgatókönyv egészen hasonló volt, mint előző nap: lélegzetelállító park, formára nyírt bokrok, gyönyörű manor, náthásan szaladgáló gyerekek, hangulatos tea room (ahol ezúttal egy levest ettem ebédre), útinaplózás, egy erre kíváncsi, kedves idős hölgy és a kert ezerszer körbesétálása ragyogó napsütésben…
Arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ne legyen innen valami busz, igazam is lett: nagyon ritkán ugyan, de Trowbridge-be megy napjában párszor járat, ebből az egyiket ki is fogtam, onnan pedig már Chippenham könnyebben elérhető volt. Trowbridge Hilperton mellett van és éppen valami majális-szerűség volt a városkában, itt is volt még időm búcsúzóul körülnézni egy kicsit.
6. napi kaland: London és hazaút
Egy hete éjjel indultam, éjjel is terveztem hazaérni, így volt egy egész napom még előtte. Elköszöntem a szállásadómtól, késő délutánonként nagyon jó beszélgetéseink voltak, komolyan megkedveltük egymást. Dél körül indult a vonatom vissza Londonba, így a tervek szerint még legalább három órám volt a városban a repülőtérre való indulás előtt.
Sétáltam hát, jó sokat. Főként a Hyde Parkban, ahol egy fél órára a fűre is leheveredtem és persze nem maradhatott ki a mókusok etetése sem. Aki járt már ott, annak ismerős lehet a dolog: a mókusok nem olyan félénkek, mint nálunk, hanem kifejezetten szemtelenek, még az ember nadrágszárába is belecsimpaszkodnak, ha az a táskájában kezd kutatni, mert hátha kaja után. Nálam egy kis csomag chips volt, amolyan vésztartaléknak, 6 nap alatt nem bontottam ki, hát most kipróbáltam – és a mókusok ették a burgonya chipset! 🙂 (Múltkor a mazsolát eldobták…) Még egy odasereglő háromgyerkőcös családot és fiatal fotós párt is elláttam a “munícióval”.
Egy szép naplós élmény is jutott az utam végére: három évvel ezelőtt jártam itt utoljára Életem Párjával, akkor lefestettem a Hyde Park rózsakertjében egy szökőkút szobrát, barna papírra, fehér és világos színekkel – most pedig ugyanarról a padról, ugyanolyan szögből újra lefesthettem…! Felemelő élmény volt, olyan jó volt újra itt, ha csak rövid időre is.
Bízom benne, hogy ezzel hagyományt teremtettem és járok még erre – nomeg Chippenham-ben és a környékén is.
~~~
Idén nyáron már útinaplóznál Te is? Tarts velem a legközelebbi utamon! 
Kattints a képre a részletekért!
Sok szeretettel:
Tina
Legutóbbi hozzászólások