Szerző: Tina | 2016. április 7. | Blog, rajzmeditáció, rajztippek, útinapló
Miután a Rajzmeditáció tanfolyamokon és az Akvarell/vázlatrajz tanfolyamon az útinaplózáshoz is ezt használjuk, gyakran kérdezitek tőlem, hogy melyik vékony hegyű fekete filctollat ajánlom?
Aki jól ismer, tudhatja, hogy nagyon nem vagyok “márkasznob”: sokkal inkább kísérletezős típus vagyok és arra esküszöm, hogy mindenki azzal az eszközzel, alapanyaggal dolgozzon, ami neki személy szerint legjobban beválik – persze, ehhez ki kell próbálni többet, ami pedig nem mindig egyszerű…
Ezt a kísérletezést szeretném most megspórolni Nektek, ezért találtam ki ezt a blogbejegyzést. 🙂 Én elég sokféle eszközt összegyűjtöttem és próbáltam már az elmúlt évek során, vékony hegyű fekete filctollakat rendszeresen használok, ezen kívül az ICO jóvoltából még pár, számomra eddig nem próbált márka a birtokomba jutott néhány héttel ezelőtt, így a dolog könnyen adta magát.
6 féle márkát és összesen 10 darab tollat próbáltam ki, mégpedig kétféle papíron: a Rajzmeditációnál egyszerű rajzfüzetbe, rajzlapra dolgozunk, ehhez az ICO Sketchbook blokkját választottam (180 g/m2); az útinaplózás pedig az akvarellfestés miatt akvarell papírra történik, így a Koh-i-noor popAquarell watercolour pad (250 g/m2) tömbje volt a másik alap.
Lássuk hát a medvé(ke)t! 🙂
Uni Pin fine line 0.2 (water and fade proof, pigment ink) – vízálló, nem fakul
A rajzlapon könnyen siklik, könnyű vele dolgozni, finom egységes vonalakat ad. Akvarell papíron is az egyik kedvencem volt, éppen annyira rajzolt, amennyire rányomtam, ott sem hagyott ki, csak finomodott az enyhébb nyomatéknál. Mindkét fajta rajzoláshoz ideális. Nem Magyarországon vettem, 1,6-2 font körüli áron webáruházakból szerezhető be.
Shinhan TOUCH Liner 0.2 – permanent/vízálló, pigment ink, acid free/savmentes, archival quality/archiválásra alkalmas, tartós
Új felfedezettem, ezzel rajzolok most, az óbudai Pantonban vettem legutóbb 670 forintért. Rendkívül finom vonalakat ad, ideális útinaplózáshoz. Rajzmeditációhoz is kiválóan alkalmas, bár leheletnyivel szürkésebbre szárad a többihez képest a rajzlapon (ezt csak a többi mellett vettem most észre). Elegáns és kényelmes a fogása, fényesen sima a toll fogófelülete (a fenti képen jobbról a második). Légies, könnyen kezelhető, ajánlom.
Q-Connect Fine Liner 0.4 mm
A 0.4 vastagságához képest meglepően vékony vonalakat ad, precízen lehet használni. Útinaplózáshoz nagyszerű VOLNA, HA vízálló volna. De nem az sajnos, ez nagy hibája – de valójában az egyetlen hibája. Rajzmeditációhoz – amennyiben azt nem szeretnéd kifesteni – kitűnő, szép, fekete, pontos vonalakat ad, könnyű használni, szépen siklik a rajzlapon, kisebb nyomatéknál egyáltalán nem hagy ki, hanem vékonyabb vonalakat ad, így ezzel jól lehet variálni, játszani rajzolás közben. Angliai vétel, 3 font körüli áron.
Stabilo point 88 fine 0,4
Őt ajánlom mindig elsőként a kezdő rajzmeditációsoknak, mert ár-érték aránya ma itthon az egyik legjobb. Szinte mindenhol elérhető papírboltokban és nyomtatványboltokban, könnyű beszerezni. Rajzmeditációhoz egyértelműen beválik, a rajzlaphoz találták ki: amíg ki nem fogy, egységes, szép vonalakat ad, könnyű vele rajzolni. Akvarell papíron viszont nem túl előnyös a használata, világosra, szürkésre szárad és neki is nagy hátránya, hogy sajnos nem vízálló. Egyébként szép vonalképet ad a strukturáltabb papíron is, ezzel nincs gond. (Amikor Pozsonyban jártam húsvétkor, egy utcai rajzművész ezt használta, pedig ő kávéval festett is a képeire, a vonalak elmosódását ő kihasználta a kívánt hatások eléréséhez.) Ezen kívül aki vékonyabb vonalakra vágyik, az ezzel való begyakorlás után egy másik márkától kénytelen vékonyabbat választani, mert ebből sajnos nincs olyan. 145-180 forint körül van mindenhol, kifejezetten olcsó, de jó termék.
Edding 1880 0.7/0.5/0.3/0.1 és Eddig 89 office liner EF
Egyértelműen kiválóak, ezért nem is vettem külön a vastagság és típus szerint őket. Ha valaki biztosra szeretne menni és univerzálisan használható vékony hegyű fekete filctollat keres, őt válassza! Ugyanakkor a 0.5 vastagság (számomra) okafogyott, a 0.3 Rajzmeditációhoz és egyéb rajzlapos rajzokhoz kitűnő, egységes a vonalkép, könnyű a vonalvezetés, a 0.1 vastagság (vékonyság) pedig nagyon precíz, finom vonalakat ad és mindkét papíron gyönyörű. Az Edding 89 office liner képe talán a legfeketébb mind közül, nekem nagyon tetszik a határozott végeredmény – pedig külsőre egy egyszerűbb tollnak tűnik (a legfelső fotón balról a második, fehér-fekete csíkos), az egyik legjobb az itt kipróbáltak közül. Fajtától is függően 400-650 forint között már hozzá tudunk jutni, szintén nagyon előnyös ár-érték szempontból, az ICO is forgalmazza.
OHP Permanent Marker, Alkoholbázisú rostirón (ICO) 0,5 mm és 1-1,5 mm
Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy ő a teszt vesztese több szempontból is. A vékonyabb verzió dinamikusabb rajzolásnál vagy kisebb nyomatéknál a rajzlapon kihagy, filctollas hatást kelt. Akvarell papíron még rosszabb a helyzet – filctollas hangon rajzol és gyakran elhalványul. Egyértelműen más minőségű benne a tinta, valószínűleg egyszerűen nem rajzolásra találták ki, mint rostirónt (a fenti pigment tintás tollakkal szemben). A 1-1,5 mm-es változatnak a hagyományos filctoll vastagsága van, Rajzmeditációs rajzok sötét felületeinek színezésére jó lehet, de többször át kell menni egy felületen az egységes hatásért. 130 forint körül már elérhető.
Bízom benne, hogy tudtam segíteni a fenti kis összefoglalóval, további alkotókedvvel teli hetet kívánok Neked! 🙂
Mucsi Tina
Szerző: Tina | 2015. június 15. | Blog, útinapló
Az ötlet 2014 nyarán született meg, amikor családilag egy mini európai körutat tettünk és az első szállásunk Velence mellett volt: a szállás, a helyszín tökéletes – már csak egy kis, lelkes csapat kell, aki eljön ide velem útinaplózni. És lőn: nem egészen egy évvel később, június első hétvégéjén meg is valósult az álom, életemben először indultam külföldi rajztúrára néhány rajztanítvánnyal!
A programot nagy izgalommal állítottam össze: ne legyen se túl sok, se túl kevés, ha valami kimarad, ne legyen baj, de ha üresjárat előfordulna, mégis legyen mivel kitölteni… Legyenek egyéni mentorálások és közös programok, legyen sok rajzolás és akvarellezés, naplózás, de azért ne csak az, ne kelljen rohanni, de ne is unatkozzunk. A végső simításokra már a jelentkezések nyomán került sor: túlzás nélkül minden jelentkezőt széles mosollyal és egy nagy “hurrá!”-val fogadtam, hiszen jól ismerem mindegyiküket, így afelől már nem volt kétségem, hogy a társaságra és a jó hangulatra nem lesz panasz – ismerve őket pedig tudtam még beletenni a programba vagy kihagyni belőle, amit szükségesnek éreztem. Négy ember esetén ez könnyen megoldható és exkluzív, családias “táborozásra” indultunk, így az egyéni odafigyelés elvárható és fontos is volt.
A csütörtöki indulás aztán kissé kaotikusra sikeredett: eleve egy óra késéssel indultunk a reggeli csúcsforgalomban, majd az autópályán egy baleset miatt vesztegeltünk még két órát a nagyon melegben, én a végén már nagyon nem voltam nyugodt… A résztvevők viszont akkora derűvel és optimizmussal biztattak, hogy “ennél innentől már csak jobb lehet” és “nekik már jó, hogy elindultunk és bármikor is érünk oda, tökéletes”, hogy sikerült helyrezökkennem és csodák-csodája, ekkor neki is lódulhattunk, hogy 8 óra múlva a mesebeli szállásunkra érjünk.
Igazuk lett, innen már minden csak jobb volt.
Túlzás nélkül három nap folyamatos flow következett. Kezdődött azzal, hogy pénteken arra ébredtem, hogy Napsi máris rajzol a kertben; ezt a reggeli séta a vonatállomásra, majd a Velencébe érkezésünk csak fokozta – és innen nem volt megállás…
Rögtön elvesztünk a színes, hűvös sikátorokban, a minden pillanatban elénk táruló festői látványban, a (sok turista ellenére is) azonnal lelassuló időben és a sok víz körülöttünk is csak fokozta ezt a rendhagyó, izgalmas nyugalmat.
Az első délelőttünk programja a Dózse palota titkos termeibe szóló vezetett séta volt, ahol egy rendkívüli színészi képességekkel megáldott idegenvezető hölgy előadását élvezhettük és nagyon sok érdekességet megtudtunk a velenceiekről, egykori társadalmi struktúrájukról és szokásaikról és még Casanováról is, aki nem csak a nők kedvence volt (a saját elbeszélései szerint legalábbis :-)), hanem úgy szökött meg a börtönből, hogy egy papruhában egyszerűen kisétált onnan, majd néhány utcával arrébb egyszerűen leült kávézni – ez elég sokat elárul az itt élők habitusáról is. Utána még órákat keringtünk a palotában, a szűk, dohos börtöncellákat pompázatos termek váltották, majd ismét cellák és ismét fényűző szalonok… Egy valóságos labirintust jártunk végig. És amíg a kijáratnál egymást vártuk, természetesen rajzoltunk is! Itt aztán mindig volt és lett volna még bőven mit.
Nagy szerencsénkre velünk volt Gabi, aki a gasztronómia, a borok és az olasz konyha szerelmese, így az első ebédünket egy fantasztikus, a helyiek által is kedvelt helyen töltöttük el (négy gondolás fickó ült az egyik asztalnál, amikor beléptünk, innen tudtuk, hogy ez itt tuti rendben lesz). Közös tálakat rendeltünk és izgalmas, részben ismeretlen ízeket kóstoltunk és még Erika is evett kagylót, ami nagy szó! 🙂 Nagyszerűt beszélgettünk itt is és értetlenül figyeltünk meg közben néhány távol-keleti leányzót a szomszéd asztalnál, akik mind a telefonjukba merülten, a többieket kizárva pötyögtek – mi azt itt most maximum fotózásra kaptuk elő, már aki nem hozott fényképezőgépet… Az egyéni elmerülés nálunk itt kizárólag a naplózás volt – de a többieket az sem zárta ki, hiszen közben azért lehet tovább beszélgetni, sőt, több alkalommal nézőink is akadtak, így Eszternek legalább volt alkalma gyakorolni az olaszt. 🙂
A délutáni kávézás közben, amíg a lányok naplóztak, kisorsoltam a Tündérliget Klub csoportunk “21 napos májusi rajzkihívás” nyertesét, aztán persze én is festegettem egyet és végül egy véletlen halpiacolás és bolhapiacolás után feltöltődve visszaindultunk a szállásra. Az egyéni théta kezelések végül az éjszakába nyúltak, de másnap nem terveztünk korán kelni, így még ez is belefért. 🙂
A szombatot is Velencében töltöttük, kicsit több turistával körülvéve, mint a nyugis pénteken: természetesen egy egészen más útvonalon indultunk el (ugyanazon elég nehéz itt, de erről még később bővebben) és délelőttre egy rajzórát és egy gondolázást terveztünk, mindkettő meg is valósult. Egy csendes csatorna melletti mellékutcában, éppen egy írószerbolt előtt a vízbe futó lépcsőn telepedtünk le és legalább 1,5 órán át tanyáztunk és naplóztunk itt. A lányok már gyakorlottan kapták elő ilyen extrémebb körülmények között is a rajzcuccot (hja, kérem, kávéházban könnyű!), Eszter pedig a tegnapi bemelegítés után végre elkészítette élete első útinapló oldalát – amit turisták még le is fotóztak! 🙂
Mindenfelé gondolásokba botlottunk, így a megfelelő időpontban találomra választottunk egy hajót és fél órát ringatóztunk a szűk csatornákon át, az elhagyott, máshonnan és máshogyan nem megcsodálható házak között, felfedezve egy-egy elhagyott épületet vagy festői, kopott ajtót, furcsa helyre nőtt fát… Egy üvegajtó mögött egy nagy, háttal álló angyal szobrot is láttam – de hogy ez vajon egy múzeum raktára vagy magánház lehetett…? Ez nem derült ki. Itt lassult le igazán az idő, minden percre jutott valami szokatlan csoda, olyan látnivalók, amelyekbe nem minden nap van része az embernek. Kihajóztunk a Gran Canalra is, nagyobb sétahajók és motorcsónakok között billegtünk csendesen, megcsodáltuk Casanova házát, aztán visszabújtunk a szűkebb “utcákba” és a nyugodtabb csobbanások közé. Többnek tűnt fél óránál ez az élmény, de azért maradtunk volna még… Ennél már csak az lehet nagyszerűbb, ha az ember az egész várost bejárja egy gondolán.
Ebédre egy hangulatos lugasos éttermet választottunk, itt a kerthelyiségben valamennyire bírható volt a hőség. Az időjárásra igazán nem lehetett panaszunk. (Jártam én már itt korábban esőben is, azt nem kívánom senkinek.) Ezúttal olasz klasszikusokat, lasagnét és fekete spagettit választottunk – és persze naplóztunk: a különleges étel és főleg a szép színű ital a nyugodt várakozás közben “kötelező” rajztéma! 🙂
Délután a hűvösre és így részben ezért is a múzeumozásra szavaztunk ismét: sajnos a vágyott könyvtár akkorra már bezárt, de láttunk rengeteg felhalmozott kincset, ikonokat, szobrokat és végül könyvtárszobákat is gyönyörű régi könyvekkel, így ez sem maradt el.
A kilátás is pazar itt Velencében minden magas épületből: minden a türkiz és a barackszín legszebb árnyalataiban játszik, a tetők égő narancssárgája és a víz hűvössége gyönyörűen kiegészítik egymást, ezek is hozzájárulnak a város jellegzetes atmoszférájához.
~
A sok vizuális és lelki élmény mellett érdekes felismeréseim is voltak a sikátorokat járva.
Ráébredtem ugyanis, hogy Velencében sétálni már önmagában terápiás hatású, ugyanis lehetetlen egy egyértelmű tervet követni vagy sietni, egy adott célt követve célirányosan haladni. A sikátorok tömkelege ugyanis még a helyiek számára is részben kiismerhetetlen: van, hogy aki évtizedek óta a környéken él és gyakran jár erre, még az is eltéved (!) – a megszokott, rohanós élettempó és jól bevált élet-logisztika itt meglepő módon egészen egyszerűen nem működik. Itt egészen máshogyan kell működnöd, különben hiába jöttél ide.
Át kell adnod az irányítást az útjelző tábláknak, a véletlennek, az időnek. Csak úgy tudod élvezni az ittlétet, ha bedobod a gyeplőt és “csak vagy”: sétálsz, sodródsz, örülsz annak is, ha eltévedsz és önként elveszel az időben. Vagy képes vagy erre vagy a rosszabbnál is rosszabbul érzed magad a szűk utcácskákon bolyongva.
Rájöttem, hogy az egész város egy yin-yang alakú, hatalmas labirintus, ahol minden pillanatban önmagaddal találkozol: csak tőled függ ott és akkor, hogy jól érzed-e magad vagy sem, ezt nem lehet senki másra áthárítani vagy elvárni mástól, hogy segítsen, a térkép mit sem ér, a helyi gondolás az orra alá dugott térképen csak nagyjából tudta megmutatni, hogy hol vagyunk pontosan… (“we are more or less here!”) Itt csak a jelenben tudsz lenni, ez az, ami kikapcsol, ami pihentet, ami a rengeteg turista között és egy jó társaságban is minden pillanatban egyben azt az érzést is adja, hogy valahogy (jó értelemben) tök egyedül vagy.
És mégis (vagy pont ezért), ha sikerül belelazulnod, mindent megtalálsz éppen időben, mindenhová eljutsz, ahová szeretnél, minden eléd jön, amire csak vágysz – a “véletlenül” utunkba sodródó halpiac vagy bolhapiac a legjobb bizonyíték erre, főként a csapattagok ismeretében… 🙂
Az utolsó esténken a két házzal arrébb lakó házinéni is átjött, hozott nekünk házi tortát, mi adtunk neki Erika mazsolás kuglófjából és szamócalekvárjából, Eszter gyakorolhatta vele beszélgetve ismét az olaszt, utána pedig Gabi nekünk főzött vacsiját élvezhettük: rigatonit kaptunk ricottával, mazsolával és aszalt paradicsommal, hozzá pedig bellinit ittunk – ezt nehezen lehetett volna fokozni. Ismét éjszakába nyúlóan alkottunk aztán, a pasztellrajzolás és a montázsolás sem maradhatott ki, pedig esküszöm, nem volt kötelező…! 🙂
Másnap egy bevásárlós kitérővel indultunk haza, gyorsabb utunk volt, mint odafelé, ráadásul valami csodának köszönhetően végül mindenki elérte a csatlakozást is Pesten.
Négy nap volt, de többnek tűnt – tipikusan az az élmény volt mindannyiunknak (utólag még folyt a lelkes levelezés), amiben nagyon sok a járulékos pozitív élmény és érzelmi plusz a nyilvánvalóan átélt programokon felül.
Egyszóval ez bizony bejött, nem is akárhogyan. Igen, jövőre is lesz “velencézés”. 🙂
~
Idén nyáron Te is velünk tartanál? IDE KATTINTS! >>>
~
Néhány alkotás kedvcsinálóként a sok-sokból (kattints a nagyobb méretért!):
Szerző: Tina | 2015. április 16. | Blog, útinapló
A képek kattintással nagyíthatóak!
Köszönöm Nektek a sok kedves visszajelzést az úti beszámoló első részéhez, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett!
Akkor most tovább fokoznám. 🙂
3. napi kaland: Weston-super-Mare és Bristol
Húsvét vasárnapra ébredtem. Az már előző nap kiderült a menetrendet olvasgatva a buszállomáson, hogy kreatív megoldásokra lesz szükség, ha nem akarok helyben maradni, de azt sejtettem – még ha a menetrendeket nem is tanulmányoztam előzetesen -, hogy a vonatok azért csak járnak…
Némi szendviccsel és vízzel felszerelkezve kisétáltam az állomásra és az egyetlen jegyárusnak előadtam, hogy Aveburybe szeretnék eljutni. Erre azt mondta, hogy vonat Swindonba, majd busz híján taxi. Na mondom, akkor “another plan”, például hová megy vonat legközelebb? Bristolba. Gyors pötyögés a telón, látom, hogy onnan meg nem messze van már a tengerpart. Van ott egy olyan, hogy Weston-super-Mare. (Eddig még csak nem is hallottam erről a városról.) Oda van átszállás? Van. Akkor mondjuk oda kérek egy retúrt, köszönöm.
:-)))
Innentől ez a napom alakult a legegyszerűbben: a bristoli átszállás után Westonban kb. negyed óra séta után lehuppantam a homokba és csak néztem ki a fejemből fél napig.
Weston egy amolyan tipikus nyaralóváros (aki ismeri, a parti rész nagyon hasonlít Brighton-ra), szinte mediterránba hajló hangulattal és ezen a napon nagyon sok családdal és gyerkőccel. Isteni idő volt, napsütés, szél alig vagy csak néha – még plusz 5 fok és szerintem az angolok már gyalogolnak is bele a vízbe!
A parton álló óriáskeréktől szűrődő hangulatos zenét (főként 60-as évek) és a körhintát külön imádtam.
Hazafelé úgy döntöttem, hogy megvárom Bristolban a következő csatlakozást és egy órát sétálok, ha már ide is elvetődtem.
A városban nyüzsgésre számítottam, de minden szokatlanul csendes volt (ez emberek átmentek nyüzsögni Westonba…?) és a város se mutatta az általam bejárt részén túl érdekes vagy szép arcát.
Az – egyébként kifejezetten nagyon szép – állomáshoz közeli templomon kívül a kikötő volt még említésre méltó, de a nagyvárosi kikötők ugye nem túl mutatósak, inkább csak van egy sajátos hangulatuk…
4. napi kaland: Avebury
Az ünnepi buszmenetrendnek hála Avebury-t, ez az ősi megalitikus kultuszhelyet így végül húsvét hétfőn látogattam meg.
Swindon, ahol át kellett szállnom, nagyon közel volt vonattal, ott átsétáltam a buszállomásra, ahol is kiderült, hogy van majdnem egy órám a déli indulásig – igen, elég sokáig aludtam 🙂 – , így volt időm kávézni és a swindoni papírboltokat is megkukkantani.
A buszban természetesen az emeletre és természetesen a vezető fölé ültem legelőre, így maximálisan kiélvezhettem a csodálatos vidék látványát a félórás úton. A képeken látható zöld fű az ilyen zöld, már áprilisban is, nem csalás, nem ámítás. Az ezen való álmélkodásomon kívül az angolok építészete nyűgöz le mindig újra, nem tudtam beletelni most sem az út menti előkertes házakkal és sorházakkal. Imádom, hogy nem vakolnak, látszik a terméskő és a tégla a falakon és hogy mennyire adnak a bejárat környékére (ezt feng shuisként is nagyon becsülöm). Szokatlanul meleg idő volt, tűzött a nap, aznap egyértelműen túlöltöztem…
A Red Lion fogadónál kellett leszállni – csak nekem tűnik úgy, vagy itt tényleg minden városban van egy Vörös Oroszlán…? -, amivel szemben egy kis káplona volt, a kapujára kiírva, hogy “hátul van egy nyugodt kis kert, kerülj beljebb!”, persze megnéztem és tényleg, egy ilyen icipici, ápolt zug volt hátul kőpadokkal!
kép: crownhotelbassett.co.uk
Avebury egy hatalmas, eredeti formájában 421 méter átmérőjű, megalitokból álló, kör alakú építmény. Ez két kisebb (108 és 98 méter átmérőjű) gyűrűt is magában foglal és az egészet egy nagy árok határolja. A kora meghaladja az 5000 évet és az ismertebb Stonehenge-el együtt az Anglia keleti és nyugati részét összekötő erővonalon, a Szent Mihály Ley-vonalon fekszik. A legendák szerint itt volt Merlin egyik rezidenciája.:-)
A hatalmas kövek itt megközelíthetőek, megérinthetőek. Több fakapus parkra oszlik ez a hatalmas terület, ahol a kövek tövében családok piknikeztek, a dombokon kirándultak, napoztak. Én is bejártam belőle annyit, amennyit tudtam és amennyihez a melegben kedvem volt – szerencsémre kisebb kövek is voltak, amelyekre le lehetett telepedni festeni. Bár igazán el voltam kényeztetve végig: a tengerparti homokon kívül mindig sikerült padon ülve naplóznom, ha akartam, Anglia “a parkok és padok országa”. 🙂
Amikor ráuntam a kövekre és kisétáltam az ajándékbolthoz, majd az út másik oldalára, végül igen nagy örömmel fedeztem fel ezen a táblán a negyedik sort:
Akkor pedig azonnal irány az Avebury Manor* és a kertek! (*manor = udvarház, főúri ház nagy kerttel, parkkal)
ezernyi nárcisz
Persze alaposan belépődíjas volt, de kit érdekelt, a délután hátralevő részét itt töltöttem el. Gondosan ápolt parkban a formára vágott bokrok és a csoportosan nyíló nárciszok között lehetett sétálni, a gyönyörű füvön való (át)gyaloglást még mindig szoknom kellett.
Zeg-zugos, kapukkal és átjárókkal izgalmasított kert egyik részéből a másikba osontam, bújtam a kapura nyírt fák alatt, madárcsicsergés és illatok, jól esett az árnyék a melegben, tiszta nyár volt…!
az ott a teázó ajtaja…
ez meg a teázó (a jobb oldali állólámpa előtt ültem aztán)
A nap fénypontja viszont kétségtelenül az volt, amikor az épület hátuljában egy lépcsőn felsétálva meg találtam a tea room-ot itt is, bár még csak kora délután volt, láthatóan ez mást sem zavart. Annyira gyönyörűen és igényesen vannak ezek kialakítva, hogy olyan zavarban álldogáltam az ajtajában, mintha egy ötcsillagos hotel kávézójába akarnék belépni – “ide való vagyok” én egyáltalán…??
És IGEN: a kitett táblánál várakozni kellett pár percet, majd miután végigmutatták a sütiválasztékot, leültettek egy plafonig futó könyvespolc mellé és hozták a kért teát meg a scone-t. A mennyekben jártam! 🙂 (Úgyhogy persze nagy felindultságomban naplózni is kellett a tea mellett.)
A hely egyébként a múltkori bejegyzésben már említett National Trust “legjobb teázója” lett 2012-ben (is), szerintem méltán. (Bár sajnos nem láttam mindet.)
Az utolsó wiltshire-i napra tervezett programot még otthon néztem ki: írt a net egy arborétumszerű kertet, természetesen benne egy manorral, amely viszont inkább autóval megközelíthető, ami nekem nem volt. Vagy egyszerűen busszal Hilpertonig, aztán gyalog “mintegy 39 perc”. Elterveztem, hogy majd Hilpertonban szépen megreggelizem a helyi Vörös Oroszlánban, biztosan egy helyes kisváros az is, aztán sétálok egy jót, azzal gond nem lehet, jó idő is van.
És akkor elmesélem, hogy hogyan lett végül.
Chippenham-ben a jól ismert buszállomásról indultam, szólva a buszvezető hölgynek, hogy nekem Hilpertonban kellett leszállnom, mert aztán még gyaloglok. Furán nézett, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Aztán a busz egyszerre megállt egy ipartelep szélén, mindenféle útfelújítások közepette, hogy akkor lehet kiszállni, itt vagyunk.
De hol??
A buszvezető nagyon kedvesen az otthon fekete-fehérben kinyomtatott, kissé már megviselt útitervem szerint jobb irányba mutatott, hogy arra menjek, ennél többet segíteni nem tud… Gondoltam, legfeljebb ha nagyon gáz, visszajövök és a következő busszal ellenkező irányba hazajutok. Az ipartelepnek tűnő hely valóban az volt, hatalmas raktárépületek egymás mellett, elhúzó kaminonok és a semmibe vezető út, fogalmam sem volt, hol vagyok és főleg hogyan és miért kerülök én oda.
A kietlenség kb 10 perc után odáig fokozódott, hogy eljutottam egy benzinkútig, vele szemben egy fogadó állt, ide bementem, de nem volt senki, csak délután háromkor nyitottak (fél tíz volt). A pultot támasztó idősebb ember orra alá nyomtam az útitervemet, hogy most szerinte hol vagyok és merre menjek. Egy hölgy is kijött és forgatták a papírt, majd elhűlve azon, hogy nem autóval vagyok, azt mondták, hogy akkor erre tovább, majd lesz valahol egy közlekedési lámpa, ott meg majd jobbra. Hamuban sült pogácsát nem kaptam, csodálkozó tekinteteket igen.
Ezt nem sokkal később meg is értettem: olyan utak mellett mentem el, hogy a sövényBE kellett húzódnom a mellettem elhaladó autók elől. Nemhogy járda nem volt, de egyenesen birkák és tehenek legeltek az út mellett. Egy útelágazásnál jutott végül eszembe, hogy hátha működik a GPS a telefonomban és rajta van valahol, hogy “The Courts Garden” – és bingó. Ráadásul még jó felé is mentem – hála a tétova útbaigazítóimnak, akik egyébként még nem is hallottak erről a parkról… A séta még pár kilométeren keresztül ugyanilyen sövénybe-húzódós formációban folytatódott, majd hirtelen beértem egy faluba. Templom, iskola, kisbolt, házikók, nagyon cuki volt és végre 1-1,5 óra után emberlakta környék!
A kisboltban a kávé és egyáltalán minden meglepően olcsó volt, úgyhogy örömömben bevásároltam és az arborétum bejáratát is megleltem, még egy fél óra volt nyitásig.
Utána pedig már a forgatókönyv egészen hasonló volt, mint előző nap: lélegzetelállító park, formára nyírt bokrok, gyönyörű manor, náthásan szaladgáló gyerekek, hangulatos tea room (ahol ezúttal egy levest ettem ebédre), útinaplózás, egy erre kíváncsi, kedves idős hölgy és a kert ezerszer körbesétálása ragyogó napsütésben…
Arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ne legyen innen valami busz, igazam is lett: nagyon ritkán ugyan, de Trowbridge-be megy napjában párszor járat, ebből az egyiket ki is fogtam, onnan pedig már Chippenham könnyebben elérhető volt. Trowbridge Hilperton mellett van és éppen valami majális-szerűség volt a városkában, itt is volt még időm búcsúzóul körülnézni egy kicsit.
6. napi kaland: London és hazaút
Egy hete éjjel indultam, éjjel is terveztem hazaérni, így volt egy egész napom még előtte. Elköszöntem a szállásadómtól, késő délutánonként nagyon jó beszélgetéseink voltak, komolyan megkedveltük egymást. Dél körül indult a vonatom vissza Londonba, így a tervek szerint még legalább három órám volt a városban a repülőtérre való indulás előtt.
Sétáltam hát, jó sokat. Főként a Hyde Parkban, ahol egy fél órára a fűre is leheveredtem és persze nem maradhatott ki a mókusok etetése sem. Aki járt már ott, annak ismerős lehet a dolog: a mókusok nem olyan félénkek, mint nálunk, hanem kifejezetten szemtelenek, még az ember nadrágszárába is belecsimpaszkodnak, ha az a táskájában kezd kutatni, mert hátha kaja után. Nálam egy kis csomag chips volt, amolyan vésztartaléknak, 6 nap alatt nem bontottam ki, hát most kipróbáltam – és a mókusok ették a burgonya chipset! 🙂 (Múltkor a mazsolát eldobták…) Még egy odasereglő háromgyerkőcös családot és fiatal fotós párt is elláttam a “munícióval”.
Egy szép naplós élmény is jutott az utam végére: három évvel ezelőtt jártam itt utoljára Életem Párjával, akkor lefestettem a Hyde Park rózsakertjében egy szökőkút szobrát, barna papírra, fehér és világos színekkel – most pedig ugyanarról a padról, ugyanolyan szögből újra lefesthettem…! Felemelő élmény volt, olyan jó volt újra itt, ha csak rövid időre is.
Bízom benne, hogy ezzel hagyományt teremtettem és járok még erre – nomeg Chippenham-ben és a környékén is.
~~~
Idén nyáron már útinaplóznál Te is? Tarts velem a legközelebbi utamon! 
Kattints a képre a részletekért!
Sok szeretettel:
Tina
Szerző: Tina | 2015. április 13. | Blog, útinapló
A képek kattintással nagyíthatóak!
Sokáig tanakodtunk a férjemmel, hogy hogyan is legyen ez a kerek szülinap.
Húsvétkor, a házassági évfordulónkon és az őszi szünetben, ha csak sikerül, az utóbbi pár évben már kettesben szoktunk elutazni – a nagyszülők legnagyobb örömére, akik ilyenkor napokig kedvükre unokázhatnak 🙂 -, de most felmerült egyéb lehetőség is. Mégpedig az, hogy ezúttal szívesen megélném csak magammal “kettesben” ezt az évfordulót – egy olyan varázslatos helyen, ahol akár reggeltől estig kedvemre festegethetek, útinaplózhatok…
Az nem is volt kérdés, hogy ebből Anglia lesz. Némi tanakodás és keresgélés után úgy döntöttem, hogy ezúttal egyszerűen úszom az álmaimmal: beírtam a keresőbe, hogy “Anglia legszebb falvai”, majd az első néhány talált bejegyzés alapján becsillagoztam a gugli térképén a megnevezett helyeket és beszúrtam a virtuális gombostűt ezek közé, valahová középre, aztán meg is néztem, mi az: ezúttal Chippenham-et “dobta a gép” szálláshelynek, a csillagokat pedig meghagytam az egyhetes kirándulásom legfőbb célállomásainak.
Április 2-án, csütörtökön éjszaka indultunk a reptérre, ott ébredeztem hajnalig, de mindennek köszönhetően 7:30-kor már Luton repterén, majd egy másfél órával később Londonban voltam. A Baker Street ismerős volt korábbról, így ott kipattantam a reptéri buszból, integettem Sherlock Holmes-nak és 20 perc alatt elsétáltam a gurulós kézipoggyászommal a Paddington állomásra. Ott pedig nagyon megörültem az ottani kedvenc papírboltomnak, a Paperchase-nek, ahol volt is bőven időm körülnézni. 🙂 Aztán némi kávéval, burritoval és persze sütivel felszerelkezve zuttyantam le a vonaton a foglalt helyemre, még majdnem 1,5 óra vonatozás állt előttem – és még mindig csak délelőtt volt…! Csodás zöld tájakon zötyögtünk suhantunk végig, ebben aztán egy hétig még bőven volt részem utána is, de itt ért az első ilyen élmény, úgyhogy kifelé bambulva bevezetőként csak a kávéspoharamat és az odautazás részleteit sikerült megörökítenem közben.
Az állomáson várt a szállásadóm (ez itt a reklám helye: az airbnb.com-on leltem rá), egy nagyon kedves 70 éves, anno Angliába férjhez ment mexikói néni, aki szó szerint 2 perc sétányira lakik az állomástól és 5 percre a buszállomástól, így ez gyakorlatilag elhelyezekedés szempontjából (is) tökéletes választás volt. A famunkákkal és kertészkedéssel máig aktívan foglalkozó néni lakása egy rendkívül színes, eklektikus, zegzugos, faillatú otthon volt, számomra szintén már önmagában inspiráló művészkuckó. Egy “toronyszobában” kaptam helyet, ahová kerámialapocskákkal kirakott nyikorgó lépcsőkön kellett felsétálni a (teljesen tiszta és kultúrált) lakás közepén található famunkás műhelyből. Hát persze, hogy imádtam! 🙂
Ezen a délutánon Chippenham-et fedeztem fel – aznap, talán érthetően, valahogyan már nem volt kedvem több járműre ülni… 🙂 A városkán átfolyik az Avon folyó (mondjuk melyiken nem, errefelé…?:-)), ma mintegy 30.000 lakosa van és nagyon régen, i.sz. 600 körül alapították. Rendkívül kedves hely, egy egyszerű belvárossal, kifejezetten sok second hand shoppal (ezek mind jótékony célre adnak el, itt nagyon olcsón lehet ruhákat, gyerekjátékokat, -könyveket és csinos lakberendezési dolgokat lelni), egy “fontos” üzlettel (alias “eurós” bolt), néhány “középkorias” hangulatú-kinézetű étteremmel és hotellal és egy nagyon helyes kis templommal, körülötte szintén korbeli házikókkal – ez kifejezetten olyan volt számomra, mint egy kis falu a város közepén.
Még erre is rábukkantam, tudom, hogy ez most sokatok vágyott kedvence, ezen kívül még rengeteg hasonló típusú felnőtt kifestőkönyvet láttam:
1. napi kaland: Bath
Ezt az egyet tudtam biztosra: hogy az első napon Bath lesz az úticél és az egész napomat ott szándékoztam tölteni. Így is lett.
Vonattal nagyon hamar odaértem és utána különösebb segítség nélkül, “ösztönből” egyből megtaláltam a Jane Austen múzeumot is. Azt messzről kiszúrtam, hogy az ajtajában álló bácsi igazi, ellentétben a mellette álló női viaszszoborral, így nem fogok megijedni, ha rámköszön, de inkább én köszöntem őrá. Betérve jobbra egy kis ajándékbolt volt, nagyobb értékű relikviákkal és a szokásos turista-bizgentyűkkel (pl. kitűző, hogy “I love Darcy”, nem vettem :-)) és persze az eladó is darcy-ruhában volt meg a fel-felbukkanó hölgy dolgozók is korabelien öltözve, az angolok nagyon bájosan adnak az ilyesmire (ha már szóba került az előbb, többek közt például a londoni Sherlock Holmes múzeumban is hasonló a helyzet).
Piros tintával írok
20 percenként volt egy kis előadás Jane Austen életéről egy emeleti helyiségben, ahová akár 20-25 ember is befért – hát, nekem ezúttal saját privát negyedórám lett a darcy-ruhással, ugyanis éppen abban az időpontban senki sem csatlakozott hozzám, így csak nekem szóltak a részletek és érdekességek az Austen-családfáról! 😀 Megtudtam többek között, hogy Jane Austen két regényét is Bath-ban írta, népes családja két helyen is lakott a városban és itt kérték meg a kezét is egy alkalommal, de ő kosarat adott. Utána elmerültem a hangulatban, sokáig elidőztem a múzeumban, az egykori tárgyak és ruhák között, volt filmvetítés is és ki lehetett próbálni a piros tintát madártollal – persze egyből szedtem elő az útinaplómat és már írtam is…! 🙂
A legklasszabb mégis az volt, amikor felmentem a tea room-ba és egy klasszikus teázást csaptam, persze naplózással körítve. Itt igen sok időt töltöttem el szendvicsek, egy szelet citromos süti és egy kancsó earl grey társaságában és volt egy vidám beszélgetésem az egyik kosztümös felszolgáló hölggyel, akiről kiderült, hogy cseh és hasonló korúak a fiaink. Onnan indult a társalgás, hogy kedvesen közelebb tette a sütitartó tálcát, miközben rajzoltam, majd amikor egy pillanat múlva rájött, mit csinált (hogy elmozdította a “modellemet”), sűrűn bocsánatot kért, majd végül lefotózott Colin Firth alias Mr. Darcy festményével, ami rendkívül megmosolygtató volt: mint valami oltárkép, egyedüli dekorációként díszítette a falat a főhelyen. 😀
Dááááárszi! 😀
Az utamat a “The Circus”, azaz egy kör alakú tér felé folytattam. Itt rendkívüli, egyedi házsorok szegélyezik körbe a teret, amelyeket györgy-korabeli stílusban az 1700-as évek közepén építettek, három utca osztja fel részekre a háztömböket. Az épületek három etapban készültek el mintegy 14 év alatt, John Wood tervei alapján, de már a fia fejezte be a munkáját. 1942-ben egy bombázás során több épület megsemmisült belőle, de ezeket szerencsére sikerült eredeti stílusban helyreállítani. A füves téren néhány hatalmas, gyönyörű, sokat látott fa áll, muszáj volt megsimogatnom őket, elidőztem közöttük.
Majd a “Royal Crescent” felé vettem az irányt, ez Bath talán legnevezetesebb látványossága: ezt már a fiatalabb John Wood tervezte és a házak elsőre szinte ugyanolyanok, mint a téren, közvetlenül utána is épültek. Ez amolyan “menő negyed” volt, sok gazdag és neves ember lakott vagy szállt meg itt, ma már hotel, múzeum és irodák is vannak az összesen 30 épületben. Igazán lenyűgöző látványt nyújt az előtte elterülő hatalmas zöld parkkal, persze nem hagyhattam ki itt sem az útinaplózást…
Ekkor még kissé borús volt az idő, néha szemerkélt is az eső, de bátran vágtam bele a délutánba, úgy döntöttem, maradok még. Visszaindultam az állomás felé, mert azon és a mellette levő folyón keresztül a város másik végében van a Prior Park, amit szerettem volna még megnézni. Egy kis györgy-korabeli parkot ejtettem még útba közben, ahol így tavasszal sajnos még nem volt túl sok látnivaló, egy aranyos, rendezett látogatható kis hátsó kertecske volt, ennél nem sokkal több.
A Prior Parkhoz sétálni és kissé kaptatni kellett, kb. háromnegyed óra után aztán megtaláltam a bejáratot, de előtte egy kőkerítés fölött már le lehetett látni a hatalmas, dimbes-dombos területére és a közepén elterülő tóra, egyszerűen gyönyörű volt! Belépődíjas a történet, ez a park is, mint sok helyi kert és épület, múzeum, a National Trust nevű egyesület gondozása alatt áll. Profi módon és rendkívül kedvesen teszik a dolgukat, sok helyen önkéntesek idegenvezetnek, a belépődíjaik – így, egy-egy helyre és egy főnek, rövid ott tartózkodás esetén – viszont elég horrorisztikusak, ezt később is folyamatosan tapasztaltam.
A Prior Park egy nagyon nyugis, csendes hely, több útvonalon is lehet kirándulni a területen, van gondozottabb és természetesebb, fás része is, sík és dombos utacskák, utóbbiak egy kilátó ponthoz vezetnek a dombtetőn, ahonnan – jó időben – egész Bath látható. És persze ott van a híd, ami a park legfőbb szépsége: egy bástyás kőhíd a 18. századból (és egy akkori, vésett “graffitivel” :-)), amelyhez hasonló állítólag csak három létezik még a világon. Hát lefestettem. 🙂
Általában mindig van egy-két érdeklődő, miközben “terepen” útinaplózom, aki kedvesen megkérdezi, megnézheti-e, mit csinálok, érdekes módon elsősorban a gyerekek és az idősebbek kíváncsiak a rajzokra. Ebből aztán rövidebb-hosszabb beszélgetések is ki szoktak alakulni. Itt most egy 60 év körüli hölgy szólított meg a hídnál, hogy vajon mennyi idő egy ilyet elkészíteni, egy nap…? Mondom, egy óra. Bájosan hitetlenkedett. Csak aztán néztem az órára, hogy nem is volt egészen egy óra… 🙂
2. napi kaland: Lacock és Castle Combe
A születésnapom reggelén egy nagy mosollyal ébredtem és úgy döntöttem, hogy ha “lelövöm ezzel a poént” az utazás hátralevő részét illetően, ha nem, bizony a két kedvencemet máris aznapra teszem: kora reggel Lacockba indultam, hogy a még otthon a neten lelt mesebeli pékségben reggelizzem.
némi reggeli gótikus hangulat…
Busszal nagyon hamar, alig 10 perc alatt ott is voltam (azaz a szállástól a mesefalu mindennel együtt csak kb. 20 perc, elképesztő!) és ott ébredtem rá, hogy egy kis bolton kívül, ahol levadásztam néhány képeslapot, semmi sincs nyitva ilyenkor.
Igen, a pékség is csak 10-kor nyit, addig pedig még volt több, mint 1,5 órám a reggeli hidegben, a fél óra alatt már kényelmesen bejárható, összesen 3 utcácskára… A boltos nénin kívül élő emberként egyedül a tündérlakok között hozzám hasonlóan tétován bolyongó magyar (!) iskolás csapatba futottam bele – úgy tűnik, mi itthon megszoktuk a meleg péksütit kora reggel, csak az ott ugye nem volt. Jobb híján megnéztem a kiírással ellentétben bezárt kis templomot, a kertjében amolyan gótikus élményként értek a kidőlt-bedőlt ősrégi sírkövek, kopasz fák, elhagyatott pad és károgó varjak, mindehhez a még borús időjárás… Ez azért tetszett. 🙂
Némi idő elteltével, amikor már nem fáztam olyan veszettül, a még bezárt pékséggel szemben egy (vagy “az”) étterem padjaira ülve jobbhíján lefestettem azt, kihasználva az üresjáratot – ez úgyis tervben volt, bár nem elfagyott ujjakkal.
És csak bejutottam! 🙂
10 órakor első vendégként végre bejutottam és rögtön teát és scone-t kértem, utóbbiból rögtön kettőt, egy sós-sajtosat és a klasszikus mazsolásat, majd letelepedtem az egyetlen, négyszemélyes, nagy faasztalukhoz és reggeli közben folytattam a naplózást. Egy rendkívül kedves, hatvanas házaspár jött be aztán, éppen olyanok, mintha egyenesen egy BBC-s falusi sorozatból léptek volna elő, persze rácsodálkoztak a ténykedésemre és miután kikérték az itt tárolt, a nevükkel ellátott saját vajukat (!) a szintén idős tulaj nénitől, csatlakoztak hozzám egy kávéval és péksütivel. Kiderült, hogy jártak már Budapesten, felvilágosítottak a helyi látnivalókról. A bácsi amolyan vicces forma volt, bárki belépett, annak elújságolta, hogy “ez a hölgy magyar és éppen a 20. születésnapját ünnepli ma”, majd azt is elmondta, hogy “itt készült a világ első igazi fotója, bár az ablak, amit ábrázol, elég unalmas, nincs rajta sok néznivaló, azért természetesen meg kell nézni”. 😀 (Erről majd még később még egyszer lesz szó.)
Lacockban éppen egy héttel előtte (ezt utólag tudtam meg) még a Downton Abbey-t forgatták, itt látható, hogy ez bizony konkrétan az a szék, amelyiken a táskám és a kabátom volt:
kép: a “The Lacock Bakery” Facebook oldaláról
a Roxfort folyosóján
A 
Lacock Abbey egy fantasztikus épület a falu szélén, alul kerengő, fent múzeum, valóban egy időutazás végigsétálni rajta. Nagyon sok film forgatási helyszíne volt már nem csak a falu – ahol nincsenek modern épületek, tárgyak vagy vezetékek, így valójában csak homokkal fel kell szórni az utcát és mehet is a felvétel -, hanem ez az épület is, különös tekintettel a keregőre, ami a Herry Potterből vagy a Robin Hoodból, de a James Bond egyik részéből is ismerős lehet. (A falu utcái meg még egyébként a Büszkeség és balítéletből is. Csak úgy mellesleg. :-)) Az épületben megtalálható Az A Bizonyos Ablak, ahol Fox Talbot, a neves polihisztor (botanikus, kémikus, geológus és még ki tudja, mi minden) az első, mai értelemben már fényképnek nevezhető felvételt készítette – itt azon kívül, hogy “legszebb angol falu” és “harry potteres abbey”, minden Fox Talbotról (is) szól, megkerülhetetlen a személye és a múzeuma, ha itt jár valaki.
Dél körül busszal indultam volna vissza Chippenhambe, hogy a délutánt Castle Combe-ban töltsem, szintén busszal átjutva oda, csak a városból a másik irányba – ám nem jött az egyébként se túl gyakran járó busz. Még a múzeumban Talbot nevezetes ablakánál megkértem egy hölgyet, hogy fotózzon le – vele és a barátnőjével találkoztam aztán itt a buszmegállóban, legalább 20 percet vártunk és fáztunk együtt, majd hívtak egy taxit és megkérdezték, betársulok-e harmadiknak, elvisznek a városba. Persze. Csakhogy aztán megjött a busz, amire javasoltam, akkor szálljuk mostmár fel, erre ők lemondták a taxit, végül egy jót beszélgettünk a nem túl hosszú úton. Kiderült, hogy Londonban dolgozó új-zélandiak, az egyikük pedig gyermekként már járt Csillebércen és a Budai Várat is meg tudta nevezni. 😀
Chippenhamben aztán elköszöntünk, volt egy órányi időm sétálgatni a Castle Combe-ba induló buszig. A buszon aztán nagy derültségükre ismét összefutottam az új-zélandi csajokkal, úgy tűnt, hogy hasonlóak a terveink erre a napra, így volt egy kicsit több időnk beszélgetni.
Tessék, csak tessék, eladó házak! 🙂
Lélegzetelállítóan csodálatos…
Castle Combe, egy újabb mesebeli falucska. Szintén amolyan háromutcás (szó szerint), kicsit élettel telibbnek és talán a helyi ötcsillagos golfhotel (Manor House Hotel) miatt is elengásabbnak, felkapottabbnak tűnt Lacock-nál. Utóbbi hotelhez egy rácsos kapuval leválasztott, de átjárható utcácskán át vezet az út, amelynek egyik oldalán a Szent András templom van, másik oldalán egy házsor, szerintem azok is már a hotelhez tartoznak, kibérelhető házikók. És a hotel… lélegzetelállító. Hatalmas zöld terület (ismét), fűre lépni szabad (sőt, krikettpálya van egy részén), a szélén lépcsővel, sziklakerttel Az Épület. A füves térség másik oldalát egy kis folyó szegélyezi (By Brook), rajta híd, előtte néhány árnyas fa, nárciszcsoportok, amelyek éppen most nyíltak, vízesés, kacsák… Nem nagyon emlékszem, hogy láttam már ennél szebbet valaha életemben. Ha képen látom, azt mondom, hogy giccses photoshop. Hihetetlen volt ebben a szépségben fürdőzni, időzni, nézni, egyszerűen csak LENNI, ameddig csak jól esik…
Aztán elsétáltam a falu másik végébe, a fényképekről és az egyik Poirot epizódból (“Az Acroyd gyilkosság”) korábban már jól ismert hídon át és ismét útinaplóztam egyet. Végül a busz visszaindulása előtt még a falu főterén levő fogadóban egy forró csokival ünnepeltem meg magam torta helyett – a visszaúton pedig természetesen ismét találkoztam az új-zélandiakkal… 😀
És még volt utána 4 teljes nap, hamarosan folytatom! 🙂
Sok szeretettel:
Tina
~~~
Idén nyáron már útinaplóznál Te is? Tarts velem a legközelebbi utamon! 🙂
Kattints a képre a részletekért!
Szerző: Tina | 2014. augusztus 2. | Blog, hétköznapi tippek, művésznapló, rajzmeditáció, rajztippek, útinapló
Elérkezett a nyár utolsó hónapja és ilyenkor könnyen érezheti úgy az ember (nyaralás ide vagy oda), hogy úgy igazán mégsem volt ideje arra, amit eltervezett, hogy “majd nyáron…!”…
Pedig viszonylag sok időt csíphetünk le magunknak – például akár a rajzolásra is.
Nem hiszed…?
Íme 3 egyszerű, de nagyszerű tipp! 🙂
1. Utazás közben
Amikor persze nem te vezetsz, hanem például buszon, vonaton, repülőgépen. Igen, amikor általában a legtöbben a telefonjukat nyomogatják… Akkor például nagyszerűen lehet rajzolni! 🙂
Hogy mit? A táj itt gyorsan elsuhan, az csak nagyon gyakorlottaknak ajánlott, így inkább rajzmeditációs alkotásokat érdemes vagy valami olyasmit lerajzolni, ami éppen előttünk van, akár a táskánkat, a vizes palackunkat, az összecsukott esernyőnket, ez mind kiváló gyakorlás vagy jó téma az útinaplónkba.
2. Strandon
Megvannak a régi balatoni nyarak, a Füles újság rejtvényeinek fejtése vagy a Ludas Matyi olvasása a vízparton…? 🙂
Bizony, akár a strandon is van időnk olvasás helyett az alkotásra. A vízpart, legyen az strand vagy nyílt víz, kiváló témákat ad a rajzoláshoz-festéshez és nagyjából megunhatatlan (ha még a kiváló Egry József sem tudta megunni… :-)). Kikeverni a víz és az ég színeit már önmagában relaxáló hatású…
3. Étteremben, kávézóban várva
Gyakorlott szülők a kisebb gyerkőcöknek visznek magukkal kifestőkönyvet éttermi látogatásokra, ami (ideig-óráig…) lefoglalja a csemetéket, ők maguk pedig jobb esetben szusszannak és beszélgetnek az ásványvíz felett, de sok esetben inkább a telefonjukba mélyednek a várakozás negyed-félórájára…
Nos, ehelyett is lehet például rajzolni: a teríték vagy a már kihozott, ehető hőfokra várakozó étel az egyik legkiválóbb rajztéma! 🙂
Sok szeretettel kívánok Nektek ihlettel teli pihenést, további szép nyarat! ~ Tina
~
- Szeretnél még több időt Magadra?
- Több napot egyhuzamban, ami csak Rólad szól?
- Vagy szeretnél végre saját útinaplót készíteni, de eddig nem mertél hozzákezdeni?
~~~ 4 nap csak Magadra… 4 nap, ami végre csak Rólad szól… 4 nap önfeledt kikapcsolódás, pihenés, relaxáció ~ és közben megtanulod a művészi látásmód legfontosabb alapjait! ~~~
Legutóbbi hozzászólások