A képek kattintással nagyíthatóak!
Köszönöm Nektek a sok kedves visszajelzést az úti beszámoló első részéhez, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett!
Akkor most tovább fokoznám. 🙂
3. napi kaland: Weston-super-Mare és Bristol
Húsvét vasárnapra ébredtem. Az már előző nap kiderült a menetrendet olvasgatva a buszállomáson, hogy kreatív megoldásokra lesz szükség, ha nem akarok helyben maradni, de azt sejtettem – még ha a menetrendeket nem is tanulmányoztam előzetesen -, hogy a vonatok azért csak járnak…
Némi szendviccsel és vízzel felszerelkezve kisétáltam az állomásra és az egyetlen jegyárusnak előadtam, hogy Aveburybe szeretnék eljutni. Erre azt mondta, hogy vonat Swindonba, majd busz híján taxi. Na mondom, akkor “another plan”, például hová megy vonat legközelebb? Bristolba. Gyors pötyögés a telón, látom, hogy onnan meg nem messze van már a tengerpart. Van ott egy olyan, hogy Weston-super-Mare. (Eddig még csak nem is hallottam erről a városról.) Oda van átszállás? Van. Akkor mondjuk oda kérek egy retúrt, köszönöm.
:-)))
Innentől ez a napom alakult a legegyszerűbben: a bristoli átszállás után Westonban kb. negyed óra séta után lehuppantam a homokba és csak néztem ki a fejemből fél napig.
Weston egy amolyan tipikus nyaralóváros (aki ismeri, a parti rész nagyon hasonlít Brighton-ra), szinte mediterránba hajló hangulattal és ezen a napon nagyon sok családdal és gyerkőccel. Isteni idő volt, napsütés, szél alig vagy csak néha – még plusz 5 fok és szerintem az angolok már gyalogolnak is bele a vízbe!
A parton álló óriáskeréktől szűrődő hangulatos zenét (főként 60-as évek) és a körhintát külön imádtam.
Hazafelé úgy döntöttem, hogy megvárom Bristolban a következő csatlakozást és egy órát sétálok, ha már ide is elvetődtem.
A városban nyüzsgésre számítottam, de minden szokatlanul csendes volt (ez emberek átmentek nyüzsögni Westonba…?) és a város se mutatta az általam bejárt részén túl érdekes vagy szép arcát.
Az – egyébként kifejezetten nagyon szép – állomáshoz közeli templomon kívül a kikötő volt még említésre méltó, de a nagyvárosi kikötők ugye nem túl mutatósak, inkább csak van egy sajátos hangulatuk…
4. napi kaland: Avebury
Az ünnepi buszmenetrendnek hála Avebury-t, ez az ősi megalitikus kultuszhelyet így végül húsvét hétfőn látogattam meg.
Swindon, ahol át kellett szállnom, nagyon közel volt vonattal, ott átsétáltam a buszállomásra, ahol is kiderült, hogy van majdnem egy órám a déli indulásig – igen, elég sokáig aludtam 🙂 – , így volt időm kávézni és a swindoni papírboltokat is megkukkantani.
A buszban természetesen az emeletre és természetesen a vezető fölé ültem legelőre, így maximálisan kiélvezhettem a csodálatos vidék látványát a félórás úton. A képeken látható zöld fű az ilyen zöld, már áprilisban is, nem csalás, nem ámítás. Az ezen való álmélkodásomon kívül az angolok építészete nyűgöz le mindig újra, nem tudtam beletelni most sem az út menti előkertes házakkal és sorházakkal. Imádom, hogy nem vakolnak, látszik a terméskő és a tégla a falakon és hogy mennyire adnak a bejárat környékére (ezt feng shuisként is nagyon becsülöm). Szokatlanul meleg idő volt, tűzött a nap, aznap egyértelműen túlöltöztem…
A Red Lion fogadónál kellett leszállni – csak nekem tűnik úgy, vagy itt tényleg minden városban van egy Vörös Oroszlán…? -, amivel szemben egy kis káplona volt, a kapujára kiírva, hogy “hátul van egy nyugodt kis kert, kerülj beljebb!”, persze megnéztem és tényleg, egy ilyen icipici, ápolt zug volt hátul kőpadokkal!
kép: crownhotelbassett.co.uk
Avebury egy hatalmas, eredeti formájában 421 méter átmérőjű, megalitokból álló, kör alakú építmény. Ez két kisebb (108 és 98 méter átmérőjű) gyűrűt is magában foglal és az egészet egy nagy árok határolja. A kora meghaladja az 5000 évet és az ismertebb Stonehenge-el együtt az Anglia keleti és nyugati részét összekötő erővonalon, a Szent Mihály Ley-vonalon fekszik. A legendák szerint itt volt Merlin egyik rezidenciája.:-)
A hatalmas kövek itt megközelíthetőek, megérinthetőek. Több fakapus parkra oszlik ez a hatalmas terület, ahol a kövek tövében családok piknikeztek, a dombokon kirándultak, napoztak. Én is bejártam belőle annyit, amennyit tudtam és amennyihez a melegben kedvem volt – szerencsémre kisebb kövek is voltak, amelyekre le lehetett telepedni festeni. Bár igazán el voltam kényeztetve végig: a tengerparti homokon kívül mindig sikerült padon ülve naplóznom, ha akartam, Anglia “a parkok és padok országa”. 🙂
Amikor ráuntam a kövekre és kisétáltam az ajándékbolthoz, majd az út másik oldalára, végül igen nagy örömmel fedeztem fel ezen a táblán a negyedik sort:
Akkor pedig azonnal irány az Avebury Manor* és a kertek! (*manor = udvarház, főúri ház nagy kerttel, parkkal)
ezernyi nárcisz
Persze alaposan belépődíjas volt, de kit érdekelt, a délután hátralevő részét itt töltöttem el. Gondosan ápolt parkban a formára vágott bokrok és a csoportosan nyíló nárciszok között lehetett sétálni, a gyönyörű füvön való (át)gyaloglást még mindig szoknom kellett.
Zeg-zugos, kapukkal és átjárókkal izgalmasított kert egyik részéből a másikba osontam, bújtam a kapura nyírt fák alatt, madárcsicsergés és illatok, jól esett az árnyék a melegben, tiszta nyár volt…!
az ott a teázó ajtaja…
ez meg a teázó (a jobb oldali állólámpa előtt ültem aztán)
A nap fénypontja viszont kétségtelenül az volt, amikor az épület hátuljában egy lépcsőn felsétálva meg találtam a tea room-ot itt is, bár még csak kora délután volt, láthatóan ez mást sem zavart. Annyira gyönyörűen és igényesen vannak ezek kialakítva, hogy olyan zavarban álldogáltam az ajtajában, mintha egy ötcsillagos hotel kávézójába akarnék belépni – “ide való vagyok” én egyáltalán…??
És IGEN: a kitett táblánál várakozni kellett pár percet, majd miután végigmutatták a sütiválasztékot, leültettek egy plafonig futó könyvespolc mellé és hozták a kért teát meg a scone-t. A mennyekben jártam! 🙂 (Úgyhogy persze nagy felindultságomban naplózni is kellett a tea mellett.)
A hely egyébként a múltkori bejegyzésben már említett National Trust “legjobb teázója” lett 2012-ben (is), szerintem méltán. (Bár sajnos nem láttam mindet.)
5. napi kaland: The Courts Garden
Az utolsó wiltshire-i napra tervezett programot még otthon néztem ki: írt a net egy arborétumszerű kertet, természetesen benne egy manorral, amely viszont inkább autóval megközelíthető, ami nekem nem volt. Vagy egyszerűen busszal Hilpertonig, aztán gyalog “mintegy 39 perc”. Elterveztem, hogy majd Hilpertonban szépen megreggelizem a helyi Vörös Oroszlánban, biztosan egy helyes kisváros az is, aztán sétálok egy jót, azzal gond nem lehet, jó idő is van.
És akkor elmesélem, hogy hogyan lett végül.
Chippenham-ben a jól ismert buszállomásról indultam, szólva a buszvezető hölgynek, hogy nekem Hilpertonban kellett leszállnom, mert aztán még gyaloglok. Furán nézett, de nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget. Aztán a busz egyszerre megállt egy ipartelep szélén, mindenféle útfelújítások közepette, hogy akkor lehet kiszállni, itt vagyunk.
De hol??
A buszvezető nagyon kedvesen az otthon fekete-fehérben kinyomtatott, kissé már megviselt útitervem szerint jobb irányba mutatott, hogy arra menjek, ennél többet segíteni nem tud… Gondoltam, legfeljebb ha nagyon gáz, visszajövök és a következő busszal ellenkező irányba hazajutok. Az ipartelepnek tűnő hely valóban az volt, hatalmas raktárépületek egymás mellett, elhúzó kaminonok és a semmibe vezető út, fogalmam sem volt, hol vagyok és főleg hogyan és miért kerülök én oda.
A kietlenség kb 10 perc után odáig fokozódott, hogy eljutottam egy benzinkútig, vele szemben egy fogadó állt, ide bementem, de nem volt senki, csak délután háromkor nyitottak (fél tíz volt). A pultot támasztó idősebb ember orra alá nyomtam az útitervemet, hogy most szerinte hol vagyok és merre menjek. Egy hölgy is kijött és forgatták a papírt, majd elhűlve azon, hogy nem autóval vagyok, azt mondták, hogy akkor erre tovább, majd lesz valahol egy közlekedési lámpa, ott meg majd jobbra. Hamuban sült pogácsát nem kaptam, csodálkozó tekinteteket igen.
Ezt nem sokkal később meg is értettem: olyan utak mellett mentem el, hogy a sövényBE kellett húzódnom a mellettem elhaladó autók elől. Nemhogy járda nem volt, de egyenesen birkák és tehenek legeltek az út mellett. Egy útelágazásnál jutott végül eszembe, hogy hátha működik a GPS a telefonomban és rajta van valahol, hogy “The Courts Garden” – és bingó. Ráadásul még jó felé is mentem – hála a tétova útbaigazítóimnak, akik egyébként még nem is hallottak erről a parkról… A séta még pár kilométeren keresztül ugyanilyen sövénybe-húzódós formációban folytatódott, majd hirtelen beértem egy faluba. Templom, iskola, kisbolt, házikók, nagyon cuki volt és végre 1-1,5 óra után emberlakta környék!
A kisboltban a kávé és egyáltalán minden meglepően olcsó volt, úgyhogy örömömben bevásároltam és az arborétum bejáratát is megleltem, még egy fél óra volt nyitásig.
Utána pedig már a forgatókönyv egészen hasonló volt, mint előző nap: lélegzetelállító park, formára nyírt bokrok, gyönyörű manor, náthásan szaladgáló gyerekek, hangulatos tea room (ahol ezúttal egy levest ettem ebédre), útinaplózás, egy erre kíváncsi, kedves idős hölgy és a kert ezerszer körbesétálása ragyogó napsütésben…
Arra gondoltam, hogy az nem lehet, hogy ne legyen innen valami busz, igazam is lett: nagyon ritkán ugyan, de Trowbridge-be megy napjában párszor járat, ebből az egyiket ki is fogtam, onnan pedig már Chippenham könnyebben elérhető volt. Trowbridge Hilperton mellett van és éppen valami majális-szerűség volt a városkában, itt is volt még időm búcsúzóul körülnézni egy kicsit.
6. napi kaland: London és hazaút
Egy hete éjjel indultam, éjjel is terveztem hazaérni, így volt egy egész napom még előtte. Elköszöntem a szállásadómtól, késő délutánonként nagyon jó beszélgetéseink voltak, komolyan megkedveltük egymást. Dél körül indult a vonatom vissza Londonba, így a tervek szerint még legalább három órám volt a városban a repülőtérre való indulás előtt.
Sétáltam hát, jó sokat. Főként a Hyde Parkban, ahol egy fél órára a fűre is leheveredtem és persze nem maradhatott ki a mókusok etetése sem. Aki járt már ott, annak ismerős lehet a dolog: a mókusok nem olyan félénkek, mint nálunk, hanem kifejezetten szemtelenek, még az ember nadrágszárába is belecsimpaszkodnak, ha az a táskájában kezd kutatni, mert hátha kaja után. Nálam egy kis csomag chips volt, amolyan vésztartaléknak, 6 nap alatt nem bontottam ki, hát most kipróbáltam – és a mókusok ették a burgonya chipset! 🙂 (Múltkor a mazsolát eldobták…) Még egy odasereglő háromgyerkőcös családot és fiatal fotós párt is elláttam a “munícióval”.
Egy szép naplós élmény is jutott az utam végére: három évvel ezelőtt jártam itt utoljára Életem Párjával, akkor lefestettem a Hyde Park rózsakertjében egy szökőkút szobrát, barna papírra, fehér és világos színekkel – most pedig ugyanarról a padról, ugyanolyan szögből újra lefesthettem…! Felemelő élmény volt, olyan jó volt újra itt, ha csak rövid időre is.
Bízom benne, hogy ezzel hagyományt teremtettem és járok még erre – nomeg Chippenham-ben és a környékén is.
~~~
Idén nyáron már útinaplóznál Te is? Tarts velem a legközelebbi utamon! 
Kattints a képre a részletekért!
Sok szeretettel:
Tina
Legutóbbi hozzászólások