Ha tetszik, ha nem, felnőttkorunkban az a természetes nekünk, amit gyermekkorunkból hozunk. Amit akkor megtanultunk, megtapasztaltunk, értelemszerűen számunkra AZ a Világ, amit ismerünk, az ad biztonságot, úgy működnek az élet törvényszerűségei, ahogyan akkoriban. Így lehet bevonzani például nagyszerűen egy alkoholista apuka után ugyanilyen férjet, a “soha nem elég a pénzünk” című szülői mantrázás után ugyanezt felnőttkorunkban vagy ha a szüleink – érzelmileg, fizikailag – magunkra hagytak egykor, akkor a társas magányt, válást és a nehézkes párkeresést. A jó hír az, hogy ebből az ördögi körből tudatos személyiségfejlesztéssel ki lehet lépni.
Intelligens, nyitott, mosolygós harmincas hölgy páciensem azzal fordult hozzám, hogy szeretne társat és saját családot, de ugyanakkor úgy érzi, hogy amikor ennek a lehetősége felbukkan az életében, mintha menekülne tőle. A szülei pedig, akik egy nagyon szerető közeget biztosítottak neki mindig, erősen meghatározóak az életében a mai napig, még együtt is laknak.
Az mindig sokatmondó, hogy a kezelés(sorozat) pozitív fő célját, amit a végére el szeretne érni, ki hogyan fogalmazza meg, hiszen ami ilyenkor elhangzik, értelemszerűen jelenleg az hiányzik az életéből. A hölgy ő fő célja pedig egy szerető, biztonságot adó társ jelenléte – ergó nála a szeretet és a biztonság területére fókuszálódott a stresszoldás.
Az első korábbi életkor számomra rendhagyó információkkal érkezett az izomtesztelés során: a születés pillanatán és az után következő 8 napon végig stresszjelzés volt. Amikor ezt elmondtam neki, kiderült a dolog miértje is rögtön, ugyanis a hölgy koraszülött volt, egy hónappal előbb érkezett és “anyukám úgy mondta, hogy körülbelül egy hétig inkubátorban voltam”… Hát kell ennél magától-értetődőbb magyarázat arra, hogy miért érzi természetesnek a magányt és miért volna szüksége mindenekelőtt biztonságra és szeretetre egy társtól? Az az átlagosnál is kisebb és kiszolgáltatottabb pici baba a születése pillanata után első érintésként nem simogatást, hanem – egy férfikéztől! – egy hatalmas fenékrecsapást kapott, hogy egyáltalán felsírjon, aztán pedig az anyai ölelés helyett inkubátorba száműzték… Az rögzült, hogy ez a természetes, az egyedüllét és saját magára utaltság, még akkor is – és ezt az ő példája kiválóan igazolja -, ha utána már végig szerető család vette körül, ami a mai napig tart.
Egy éber meditációval rendeztük az akkori eseményeket, amely arról szólt, hogy tudatosítsa mostmár felnőttként, hogy mindaz, amit akkor átélt, őérte volt és mindenki a legjobb tudása szerint érte munkálkodott és hogy lássa, érezze az édesanyja jelenlétét, szeretetét, élje meg az akkor történtek egy másik olvasatát is, azt, hogy szeretik, törődnek vele és nem hagyták magára.
Ezt követően egy rendszerállítási gyakorlatot is csináltunk, ezt már a jelenre és jövőre, ami segített felismerni neki azt, hogy a szüleihez való túl erős ragaszkodása nem hagy helyet egy kívülálló számára, aki a társaként csatlakozhatna ebbe a szerető, de igen szorosan zárt közegbe. Beszédes volt, hogy az édesapja személyét a rendelkezésre álló apróságok közül lehető legnagyobb papírszív jelképezte – ami sokkal inkább tartozhatna egy felnőtt nőnél a párja személyéhez, de amíg az a szív ily mértékben foglalt, ugye… A hölgy saját magát pedig egy kis száraz fadarabként jelenítette meg és amikor a szüleit jelképező figuráktól elhúztam őt, akkor úgy érezte, hogy rá tud tenni egy kis zöld falevélkét a saját figurájára – ez pedig, az gondolom, már nem szorul magyarázatra.:-)
(fotó: http://giveeveryday.com)
Legutóbbi hozzászólások