“A pozitív gondolkodás nem azt jelenti, hogy rózsaszínű szemüveget hordunk, és úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. A ‘positum’ latin szó jelentése: az, ami van. Pozitívnak lenni tehát azt jelenti, hogy elfogadjuk, ami van, és aztán továbblépünk.” (Kurt Tepperwein)

Többször írtam már itt arról, hogy vannak időszakok, amikor jellemzően hasonló mintázatú elakadásokkal keresnek meg a pácienseim. A tavalyi ősz az önállóság jegyében telt, meglepően sokan érkeztek ehhez kapcsolódó stresszhelyzetekkel.

Ha gyógyítani szeretnéd a lelkedet és egy teljesebb, harmonikusabb jövőt szeretnél Magadnak, szerintem két dolgot nem tudsz megkerülni: a múltbeli stresszek feloldását és egy, az eddigiektől eltérő hozzáállás elsajátítását bizonyos dolgokban. A kettő természetesen nem választható el egymástól, legtöbbször szorosan összefügg, hiszen a múlt történéseinek feldolgozásához is szükség lehet egy gyökeresen másfajta nézőpontra – ahogyan a fent említett önállóság-kérdésében is…

Férfi páciensem egygyermekes családapa, akit mostohaapa nevelt, édesapja korán elhagyta a családot. Elmondása szerint soha nem volt igazi férfimintája, később a nevelőapjával nem voltak jóban, így ő sem volt a számára megfelelő minta. A legjellemzőbb érzés, bármilyen életkor stresszét is oldottuk, hogy elkülönültnek érezte magát – magányosnak, nem szeretettnek, elutasítottnak… Az otthoni körülmények miatt aztán viszonylag hamar önellátóvá is vált, családot alapított. Amiért eljött hozzám, az egy testi tünet, sokszor váratlanul heves szívdobogás, amelyet sem megmagyarázni, sem uralni nem tudott.

Harmincas hölgy páciensem egyedülálló, az alkoholista édesanya nagyon korán magára hagyta. Az édesapja és később annak új párja nevelte őt, aki két gyermeket hozott az új családba – “a kedvenceket”, ahogyan ő fogalmazott. Mellettük amolyan igazi hamupipőke-sorsot élt meg kinőtt ruhákkal, olcsóbb ajándékokkal, jóval kevesebb figyelemmel… Ezek nyomán aztán inkább hamar eljött otthonról és a saját lábára állt. Ő jelenleg az élete több területén, a magánéletben és a hivatásában is elakadásokkal küzd…

Másik harmincas hölgy vendégemnek alig kétéves kisgyermeke van és éppen szétköltözőben van annak édesapjától. A szüleire ebben a sorsdöntő élethelyzetben nem számíthat: elmondása szerint soha nem értették meg egymást, a kamaszkora óta elviselhetetlen volt az otthoni hangulat, a szülei nem biztatták, nem támogatták érzelmileg, “ridegtartás” közben fokozatosan aláásták az önbizalmát. Emiatt aztán az egyetem alatt már kollégiumba “menekült”, majd később arra törekedett, hogy mielőbb elszabaduljon a szülői házból… Most pedig elsősorban a válása okozta lelki nehézségek miatt fordult hozzám.

Hogy mi a közös a fenti történetekben?

Az, hogy elsősorban a szülőkkel kapcsolatos mély stresszek feloldása az, ami beindítja a jelen blokkjainál a gyógyulás folyamatát. Nincs annál nagyobb fájdalom az ember életében, ha nem fogadják őt el, főként, ha ezek éppen a szülők. Alapvető ösztönünk ugyanis a valahová tartozás és az, hogy befogadjanak, hogy szeressenek. Egy “lelépett” apa vagy édesanya vagy állandó elvárásokkal és egyben elutasítással “operáló”, hűvös érzelemvilágú felmenők – ezek szinte kitörölhetetlenül örök nyomot hagynak egy gyermekben. (És az lényegtelen, hogy objektív lencsén keresztül mi a teljes igazság: ahogyan az illető gyermek a történteket megélte, az számít. Az hagy nyomot.)

Az oldás folyamatában a legfontosabb fordulópont az, amikor sikerül egy külső, az eddigiektől eltérő rálátást nyújtani a páciensnek a múltjára. A “gonosz” szülők esetében általában már az első alkalommal eljön az a pillanat, amikor felteszem a kérdést: “Miért volt JÓ Neked, hogy ők ilyenek (voltak)? Mit tanultál tőlük, általuk?” Sok esetben meg is kell ismételnem ezt a kérdést, mert elsőre nem érthető annak, aki eddig csak egyfajta nézőpontból, az érthető fájdalma mögül tekintett a történtekre. “Miért jó?? Hogy lenne az , hogy nem fogadtak el, nem szerettek, hogy szinte elmenekültem otthonról??” Igen, bizony, tovább: tehát miért volt jó Neked az, hogy hamar elkerültél otthonról? Mit adott Neked ez a helyzet, ez a tapasztalat?

Ilyenkor már sok esetben megérkezik a felismerés, az AHA-élmény: hiszen bizony, számtalan előnnyel is jár az, ha az ember az átlagosnál korábban önállóvá, felnőtté válik. Például így korán tudatosodik benne, hogy ő hogyan nem szeretné nevelni a gyermekeit (a negatív példa is példa, néha hatásosabb is, mint a pozitív), vagy ha kényszerűségből a saját lábára állva viszonylag hamar pénzkeresővé, önfenntartóvá válik és nem szorul még felnőttkorában is folyamatosan más segítségére, hanem esetleg ő tud támogatni másokat… Mindannyian az Univerzum részei vagyunk, nem elkülönült egyedek, hanem folyamatosan egy Nagy Egészhez is hozzájárulunk a létezésünkkel. Bármilyen paradoxnak is tűnik, a negatív élmények így mind akár lépéselőnynek is számíthatnak a szebb gyermekkort megélt kortársakkal szemben – természetesen, amennyiben sikerül feloldani a múlt fájdalmát a jelen és jövő beteljesítése érdekében.

Mindig van választásunk! A sanyarú(bb) sorsú gyermekekből érzékeny, empatikus, segítő szándékú felnőttek válhatnak és ők sokszor ezt is kapják életfeladatul: a segítségnyújtást, mások támogatását. Ehhez a “csomaghoz” tartoznak, ezt erősítik a gyermekkor emlékei, amelyek eképpen transzformálódva szerencsére akár motiválhatnak, erősíthetnek is. De ehhez szükség van egy szemléletváltásra. A fájdalmas élményekből pedig így építő tapasztalatok bontakozhatnak ki, mint a hernyó bábjából a csodaszép pillangó.

Bármilyen nehézség, fájdalom is ért, ér az életben, kedves Olvasóm, mindig kérdezd meg magadtól:

  • Miért ez az egész nekem?
  • Mit tanulok belőle?
  • Mivel leszek több a történtek által?
  • Miért lehetek hálás annak, akire most dühös vagyok?

A válaszok már önmagukban elindítanak egy feloldási, megoldási folyamatot.