Már több bejegyzésemben is említettem, hogy bizonyos időszakokban valahogy azonos témával, motivációval, elakadásokkal találnak meg a vendégeim. Volt több “babázós” hónap, volt, amikor sok gyerkőcöt hoztak hozzám, volt olyan is, amikor szerelmi háromszögek résztvevőit oldottam és amikor hasonló testi tünetekkel érkeztek hozzám hetekig. Ha a mostani időszak legjellemzőbb “csomagját” kellene megneveznem, akkor talán az elhagyott, magányos (vagy párkapcsolaton belül elhanyagolt), önbizalomhiányos édesanyák fordulnak hozzám legtöbben.
Egyiküknek nem is az volt a nagy fájdalma már – vagy nem csak -, hogy a párja elhagyta és mostanában egy másik hölggyel látni őt vagy hogy a közös gyermek az édesanyjánál nevelődve ritkán látja az apukáját, hanem hogy az ex-apósa soha nem fogadta el, nem szerette őt. (Legalábbis itt tört el a mécses, azaz itt fáj valami igazán.) Sírva mondta, hogy hiszen nem olyan rossz ember ő, hogy ne lehessen szeretni és ezt a mai napig nem tudta megemészteni…
De honnan, miből fakad valójában, ha valaki nem fogad el bennünket? Ki a “hibás” azért, ha valaki nem talál bennünket megfelelőnek?
Ilyenkor a “hiba” egyrészt a nem-elfogadó készülékében van. Neki vannak elvárásai a saját múltja, saját tapasztalatai és saját (téves) hitrendszerei alapján. Ő szeretné, ha a fia egyetemre menne, a menye háziasabb volna, a férje többet keresne. A másik fél az ő saját, előre kialakított világába nem illik bele és ebből táplálkozik az ellenérzés elsősorban, nem a másik valódi egyéniségéből. (Gondoljunk csak bele, milyen előítéletesek tudunk lenni: ha kiderül, hogy a barátnőnk mondjuk egy közel-keleti fiúval jár, esetleg rögtön félteni kezdjük anélkül, hogy tudnánk, ki is az az ember… Vagy ha focista, akkor biztosan nem egy észlény, ha filozófia szakos, akkor biztosan “dögunalom és el van szállva” és így tovább.:-))
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy azért a másik oldalán is van egy téves hitrendszer, mégpedig az, hogy ő pedig valamiért bevonzotta azt, hogy nem szeretik, nem fogadják el. A saját világát ezzel erősíti meg: “na ugye megmondtam, hogy nem vagyok elég jó!” Ennek az okai pedig mindig valahol a múltban, legtöbbször a gyermekkorban gyökereznek, amikor először érezte magát nem-megfelelőnek, nem-elfogadottnak az illető. A hangsúly azon van, hogy így érezte magát, ugyanis sokszor kiderül, hogy ez egy tévedés, félreértés volt már akkoriban is és a szülei mondjuk nem magára hagyták vagy nem fogadták el őt, hanem például egyszerűen pici babaként rábízták a nagyszülőkre, amíg ők moziba mentek és az első ilyen “magárahagyott” alkalmat élte meg a baba felnagyított félelemmel, esetleg egy akaratlanul ügyetlen, félresikerült kommunikáció miatt rettegéssel, elhagyatott érzésekkel… Bizony, talán el sem hinnétek, milyen bagatell dolgok miatt vagyunk képesek büntetni magunkat akár egy életen át! (Persze egy-egy ilyen élmény mellé sokszor társulnak egyéb stresszélmények is, hogy aztán valamilyen blokkoló helyzet vagy önsorsrontó önigazolás még felnőttkorban is mindig ismétlődjön.)
Olyan hölgyek is megtaláltak – nem is egy -, akik kétségbeesetten szerettek volna és szeretnének még ma is megfelelni a férfinak, aki a gyermekük apja és akit szinte bálványoznak. A férfi már új életet kezdett egy új nővel, akár annak a gyermekével, de a magára maradt anyuka képtelen elengedni a férfit és a saját életére koncentrálni, magát felépíteni, csak azt nézi, hogy a férfi jelenleg “nem is él jobban, mint velem, mégis elhagyott és a másikkal van”… vagy “ha ezt és ezt még megteszem neki, ha így és így viselkedem, ha ilyen és ilyen lettem volna, akkor biztosan nem hagy el”…
Miből adódik az, hogy valaki ennyire képes alávetni magát egy másiknak, aki ennek ellenére mégsem szereti őt eléggé és “lelép”? Megmondom: aki saját magát nem tiszteli és nem szereti, azt más sem fogja tisztelni és szeretni. Az említett hölgyek ugyanis kivétel nélkül feltűnően önutálóak, ez egy nagyon jellemző közös motívum. Vagy nem is adnak igazán magukra, mert “minek” (= nem érdemlem meg, ezt már a másik is tudja, hiszen elhagyott) vagy kifejezetten láthatóan akár szépészeti műtétek sorával próbáltak már eddig is megfelelni a magasztalt férfinak. Egyedül pedig szinte el vannak veszve és először el sem tudják képzelni, hogy igenis egyedül is lehet boldogulni, mert ők önmagukban is szerethetőek és értékesek és lehet akár egy új, másik, őket jobban becsülő társra lelni.
De hol és hogyan lehet ilyen esetekben elkezdeni az építkezést?
A legfontosabb megkeresni és kioldani azokat a múltbeli stresszfaktorokat, amelyek azt erősítik, “bizonygatják” az illető tudatalattijának, hogy ő értéktelen, egyedül nem boldogul, nem szerethető, nem elfogadható, stb. Nagyon fontos, hogy ezek nyomán az ember eljusson oda, hogy belássa, hogy értékes és szerethető, mint bárki más. Másrészt fontos, hogy kimozduljon, nyisson, inspiráló és őt biztató, értékelő barátokkal találkozzon, olyan közegbe, akár új baráti körbe kerüljön – már a kioldott téves hitrendszerei nélkül -, ahol elismerik, szeretik, értékelik őt és ami által elindul az a bizonyos felfelé futó spirál és ezek nyomán egyre nő az önbizalma és ennek nyomán még inkább elhiszi, hogy szerethető, sőt, ami a legfontosabb, hogy igazán megszereti, értékeli önmagát. Minden gyógyulás és pozitív változás az önszeretettel kezdődik, hiszen csak annak akarunk és okozunk jót, akit igazán szeretünk, ugye? Ezért viszont a páciensnek is lépnie, nyitnia kell, még ha először nehéz is, a terápia csak az első lépésekben segít, hiszen magát a változtatást csak ő maga teheti meg. Helyette nem fogja senki.
“A szabadságot megszerezni, megkapni nem elég: tudni kell azt is, hogy utána mit kezdünk vele.”
Legutóbbi hozzászólások