A mostani bejegyzésem rendhagyó módon kicsit hosszabb lesz, de megéri végigolvasni, mert rendkívül tanulságos. Az oldás története után ugyanis a páciensem beszámolóját is bemásoltam (rövidítve) a kezelés hatásáról, ami igen hosszasan szívet melengetően pozitív tapasztalatokról szól…:-) De nem lövöm le a poént előre!

Harmincas éveiben járó hölgy páciensem régi ismerősöm, így egyébként rendkívül kedves, derűs, energikus és segítőkész természetén túl ismert volt előttem “munkamániája” és az is, hogy évek óta nincsen párkapcsolata. Ezúttal azzal keresett fel, hogy felhagyjon végre az életében több területen is jelen levő halogatásával-megrekedésével (ahogyan ő nevezte) és képes legyen végre túllépni a kialakult komfortzónája határait. Teli van ugyanis tervekkel, vágyakkal, de mindig úgy érezte, hogy ezeket képtelen tettekbe fordítani, pedig elméletben tudja már jól, hogy hogyan kellene nekikezdeni…

Először egy óvodáskori emléke jött elő, amikor – ahogyan kiteszteltük – félt a közszerepléstől és ennek kioldásához eszközként a rendszerállítás módszerét “választottuk”. (Soha nem mi döntünk abban sem, hogy mely korrekció, gyakorlat vagy módszer az adott helyzetben a legcélravezetőbb, hanem mindig kizárólag az izomtesztelés.) Sok apró, különböző anyagú, színű, formájú szimbolikus tárgy áll rendelkezésre ennél a módszernél, hogy a páciens először önmagát, majd a fontosabb, a történetben szereplő családtagjait és többi szereplőt kiválassza és egymáshoz való viszonyukat az asztalon térben is ábrázolja. Lehetőség van ilyenkor arra is, hogy egy-egy érzést megjelenítsen, ami közte és mások között feszül – ez esetben a “közszereplés” is kapott egy figurát. Látható volt, hogy a nagy, rideg közszereplés (a mások előtt való bármilyen megnyilvánulás), amelyet egy négyzetes alakú derékszíj-csat jelenített meg, maga alá gyűri őt, szinte elvágja őt a többiektől, uralja a teret… A lényeg ilyenkor, hogy addig rendezgesse a figurákat, amíg a saját maga számára egy megnyugtató eredményre jut. Eközben történik az átélt élmények feloldása és a sorsdöntő felismerés – amely oldás közben nem csak tudatos, hanem tudatalatti szinten is megtörténik, ez a legfontosabb! -, hogy ő és egyedül csak ő képes átrendezni érzelmileg is a viszonyulását az átélt dolgokhoz, tőle és az ő hozzáállásától függ az, hogy hogyan érez. Hogy van választása, ő dönt és ezt fizikai szinten a tárgyak átrendezésével megteszi, közben vizualizálja is. Ebben az esetben azt, hogy egyetlen rosszul sikerült közszereplés nem nyomhatja rá a bélyegét arra egész életében, hogy ezentúl mer-e kiállni mások elé  – és egyben önmagáért.

A következő életkor a huszonévei elejére repítettek, ahol egy párkapcsolat kudarcába botlottunk. Ez volt az első olyan eset, amikor “önfejűen” (= őszinte hittel) kiállt valaki, valami mellett és az mégis zátonyra futott. Emlékszünk még az aktuális problémára, ugye? A hölgy nem meri véghezvinni a terveit, mert “úgysem…”, valami mindig megakasztja, hátráltatja – úgy tűnik, főként ez az igen mély nyomot hagyott élmény volt az, ami ezt a téves hitrendszert kiváltotta. Itt is kiteszteltük és megcsináltuk a stresszélmény feloldásához  szükséges személyre szabott korrekciókat. Az eredeti cél tehát, amely úgy szólt, hogy “szándékomban áll és bízom benne, hogy az ötleteimet, céljaimat megvalósítom az élet minden területén”, innentől máris elérhető!

1,5 hónappal a kezelés után íme a hölgy beszámolója a tapasztalatairól:

“Korábban a halogatásra, vagy a helyzet elfogadására mindig vagy szuper és ésszerű magyarázatokat találtam, avagy egyszerűen elfogadtam mások véleményét az én elképzeléseimmel szemben. Igy például azt, hogy noha 10-12 órát kell dolgozni, mégsem sosem vagyok mindig naprakész és ez borzasztó. A problémámat elfogadtam, néha már nem is idegeskedtem, egyszerűen megszoktam, hogy valami az életemben nehéz, sok, stb. Észre sem vettem, hogy halogatok, hogy az érzelmileg egyszerűbb utat választom. Észre sem vettem, hogy van lehetőségem választani.

Az oldásra azért mentem el, mert nyilvánvalóvá vált, hogy befejezésre álló dolgaimban, változás előtt visszahőkölök, szinte fizikai idegenkedés fog el az utolsó lépések megtételétől, és minden elkövetek, hogy ne is kelljen ezzel foglalkozni. Olyan ez, mint a tériszony, mintha mondjuk a Lomnici csúcs tetején ülnék, és rádöbbennék, mekkora a tériszonyom. És a félelemtől maradnék is ott a tetején, elfoglalva magamat, de a helyzet nem változik – akkor is nagyon magasan vagyok, és rosszul érzem magamat tőle. Ám lecsúszni sem szeretnék, mert az is ijesztő, és útközben annyi baj történhet. A biztos, jól ismert körben maradni sokkal egyszerűbbnek tűnt, még akkor is, ha az nyilvánvalóan éjjel-nappali gürcölést jelent. Korában ha valaki panaszkodott – meghallgattam, s ha másfél óráig tartott a jogos szomorkodás egy magánélet vagy szakmai válság miatt, úgy éreztem, ez fontosabb annál, hogy épp megírjak egy levelet, vagy vegyek 4 kg krumplit a piacon. És jött az újratervezés, az aznapra tervezettek újra-rangsorolása, kihajigálva belőle a feleslegeset. Ez általában a szórakozás, pihenés, alvás kategóriával indult (estig/hétvégén is munka), majd folytatódott az evéssel (nem megyek ebédelni, mert túl sok ügyfél van), majd az alvással. És végződött a közép- és hosszútávú terveim feladásával, halasztásával (lakberendezés, mellékállás, bloglolás, varrás, stb., mert semmi de semmi időm nem maradt, s ha véletlenül mégis, akkor már túl fáradt voltam, és inkább aludtam vagy a TV t bámultam…

Az oldás után immár nem  ragadok le, nem riadok meg a meredek “csúszástól”, a tériszonyom elmúlt. Tudom hogy én másztam fel ide, így nyugodtan le is mászhatok. Emellett – a hasonlatnál maradva – a tekintetemet a célon tartom, már  tudom, hogy mit miért csinálok. Bátran nekivágok – és a legtöbbször kiderül, hogy 1) nem is rossz “csúszdázni” 2) nem is végtelen hosszú az út a változáson át az új helyzetig 3) baromi jó célba érni és továbblépni. No és van időm és energiám!

Indult ott, hogy jobban beosztom az időmet, mert elfogadtam, hogy nem csak munkám van, s a helyzet nem az, hogy akkor érdemlem meg a pihenést és az alvást, ha a munkámmal készen vagyok. Ha ugyanis annyit adnak, hogy azt nem lehet megcsinálni 8 óra alatt, az nem az én hibám. A gondolat, hogy “jogom van az élethez”, egészen sajátosan felszabadító erővel hatott!:-)

Az oldás azonban abban segített, hogy ezt konstruktívan érvényesítsem a mindennapjaimban, ne csak amolyan hangzatos kávészünetben előadott puffogás maradjon. Vagyis immár nem dacból élek eszerint. Igy immár nem azt fogadom el, hogy sok a munka, ezért estig kell dolgozni, de így sincs kész soha. Helyette inkább azt, hogy sok a munka, naprakész soha nem lesz, azonban egy ésszerű ütemezés megtartása mellett tathatóan oldom meg a feladataimat. Igy mertem váltani, s mivel immár ugyanolyan fontos az, hogy pihenjek, takarítsak, aludjak,mint hogy a munkámat végezzem, egyiket sem szorítom háttérbe a másik kedvéért. Elmúlt a tériszony és elmúlt a lelkifurdalás is, hogy a saját érdekemet is nézem.

Szigorú és szoros időbeosztást tudok tartani, s mivel tudom, hogy f5 kor felállok és hazamegyek, napközben is sokkal motiváltabb vagyok, hatékonyabban dolgozom. Az oldással immár képesé váltam arra, ami nagy öröm, hogy immár nem azon kesergek, hogy nem leszek naprakész, mert ez irreális lenne, hanem kitűztem egy reális tartományt, amit “jó teljesítményként” eredményként fogadok el magamtól arra a napra.

A vicc az, hogy most sokkal több barátommal találkozom, mert tudom mit mikor akarok, reális a cél, és meg is csinálom. Igy aztán van idő pihenni is picit, a barátok feltöltenek energiával, a munkámban immár nem vagyok fásult és elcsigázott – így ott is hatékonyabb vagyok. Immár nincs újratervezés, különösen indokolt eseteket kivéve. Így most épp egy pozitív spirálba kerültem.

Az eddigi hangyányinak tűnő sikerek pedig önbizalmat és új erőt adnak, azt a  érzést – ami a jobb agyféltekés rajztanfolyamodon fogott el először -, hogy mindent megvalósíthatok, amit kitalálok, csak neki kell kezdeni, kellő kitartással! Akkor azt gondoltam, ez csak a különleges dolgokra vonatkozik, eszembe sem jutott a mindennapi életre alkalmazni…

Valójában az egész élet így élhető, ami csodálatos!:-) A módszer ugyanaz, mint a garzonlakás berendezésénél: Miért gondolom, hogy valami nem fér be? Mi az amin biztosan nem tudok változtatni? Ezeket a kérdéseket meg kell válaszolni, fel kell írni. És ezután el kell gondolkodni: vajon tényleg nem lehet megváltoztatni, megoldani? Valójában csak arról van szó, hogy ezt gondoljuk, s ezért nem is foglalkozunk többet a kérdéssel. Ám ez tévedés. S így nem csak egy szuperül működő, kompakt, mosógépes konyhát lehet összehozni 2 négyzetméteren, hanem egy működő változatos életet  és egy új párkapcsolatot is 2 hónap alatt :-)))

Nos, hogy ezt meg is merjem csinálni, az oldásnak köszönhető. Kedves hegyivezetőm, köszönöm, hogy bátorságot adtál nekem, hogy leküzdjem  a tériszonyomat, és lejussak a hideg, szeles, magányos csúcsról, ahová egyedül másztam fel, s ahol nagyon kellett kapaszkodni a fennmaradásért!

Üdvözlet a virágos völgyekben csobogó patak mellől 🙂

Kedves Hegymászó, magadnak köszönd a bátorságodat, tiszta szívből gratulálok Neked!:-)
Hiszen ezért élünk, cél a teljesség.:-)

(Nekem pedig már akár egy ilyenért is érdemes volt élnem.:-))


Kapcsolódó cikk: Mindig csak tervezgetsz és alig valósul meg valami?