Ritkán írok olyan kezelésekről, amelyekben az előző élet élményeit oldjuk. Az “effélék”:-) sokaknak még ma is idegenül hangzanak, ami érthető, hiszen amivel nincs saját tapasztalata az embernek, azzal kapcsolatban mindig szkeptikus és ez természetes. (Szerintem egyébként ezért érdemes minél több mindent kipróbálni és megtapasztalni, nyitottnak lenni, mert a “partvonalról” hitetlenkedni és tagadni kényelmes és biztonságosnak tűnik ugyan, csak úgy elég sok mindenből kimaradunk.:-)) Ezen kívül persze éppen elég élmény és stressz ér bennünket ebben az életünkben is, amivel foglalkozhatunk, amelyeknek a következményeivel gyakran szembe kell néznünk. Ha viszonylag ritkábban is, de előfordul, hogy olyan blokkokba, elakadásokba botlunk a pácienssel, ahol az izomtesztelés során egyértelműen kiderül, hogy “kicsit” messzebbre kell nyúlnunk a megoldásért. Például egy hétköznapinak tűnő makacs testi fájdalom esetén az ez előtti harmadik életig akár…
Hölgy páciensem több éve vissza-visszatérő vendégem, sok mindennel megküzdött már és sokat változott az élete az első találkozásunk óta. Jelenleg egy makacs sarokfájdalommal küzd, amellyel kapcsolatban a második kezelést kapta. Rögtön a kezelés elején kiderült, hogy egy előző életbeli élmény (sarok = múlt) az, amit végre el kell engednie itt és most, hogy továbbLÉPhessen az életében, mert több területen is egy helyben topog. (A magyar nyelv szépségei…:-)) Izomteszteléssel adatokat gyűjtöttem az érintett előző életről és amikor megfogtam a homlokát és a tarkóját, hogy ezeket összefoglaljam neki, már a lista közepén éreztem, hogy feszültté válik az arca és sírni fog: az 1400-as években Afrikában egy 3 éves kisfiú története elevenedett fel az előző életbeli élményeként. Páciensem végigzokogta az oldást.
Úgy látta, hogy ő egy fehér, talán angol kisfiú, aki magára maradt idegen földön, idegen kultúrában, idegen emberek között, nem érti a nyelvet és teljesen kirekesztettnek, magányosnak érzi magát. Úgy mondta, hogy nem sajnálja ezt a kisfiút, hanem egyszerűen átérzi azt, hogy az mit érzett akkor. A vezetett meditáció, mint ilyen esetben leggyakrabban, arra összpontosult, hogy a mostani énje szeretettel, gondoskodással vegye körbe az akkori önmagát: hogy ő maga legyen abban a kilátástalannak tűnő helyzetben a saját támasza. Itt nagy felismerés történt: a hölgy eddig mindig egy külső tekintélytől várta biztonságot, a biztatást, az elfogadást, a szeretetet és ezeket önmagának nemigen adta meg… Át kellett ölelnie azt a kisfiút és dédelgetni, mintha csak a saját kisfia volna (van egyébként egy saját kisfia is). Hiszen ha a fiát képes szeretni és dédelgetni, akkor önmagát vajon miért nem?:-) Mindez addig folytatódott, amíg egy megnyugvás nem történt és természetes állapotnak érezte “önmaga megszeretgetését”. Akkor úgy látta, hogy egy öreg bölcsnek átadja a már nyugodt, alvó kisfiút és így el tudott köszönni a “törzstől” és egykori önmagától, akik befogadták, elfogadták őt – hiszen miután önmagát elfogadta, már a többiek is szeretettel fordultak felé.:-)
Ezután következő állomásként a saját hároméves kora következett és kiteszteltük az “idegen nyelvtől való félelmet” itt is, ami kísértetiesen rímelt az előző történetre. Kiderült, hogy az óvodában az óvónénit nem értette jól valamiért egy alkalommal és – élénken emlékszik rá – valamilyen jeges rémület fogta el akkor, teljesen indokolatlanul, hogy ő most kirekesztett és bántani fogják, egyedül van… Nagy valószínűséggel az előző élete negatív emlékei kapcsoltak be akkor, főként, hogy az életkora is hasonló volt a magára maradt kisfiúéhoz. Néhány későbbi emlékkép is előkerült, már a hölgy saját tudatos felidézésével, amelyeknél kifejezetten ez a motívum ismétlődött: az idegen nyelv és annak a megnemértése és az ebből fakadó pánik és magányosság-érzés. A hölgy egyébként kiválóan beszél egy idegen nyelvet és volt pár jóval idősebb “mentora”, tanára, jóbarátja is a múltban (ld. a törzs öreg bölcse), akikhez adott időszakban nagyon, talán túlzottan is ragaszkodott és akiknek ez az anyanyelve…
Az egy helyben topogást és az ez által kiváltott sarokfájdalmat tehát úgy tudja letenni, ha képes túllépni azon, hogy mindig lehetőleg egy számára elismerő tekintély szemén keresztül lássa önmagát: ahhoz, hogy tovább haladhasson az útján – és végre csak a saját útján -, neki is úgy kell elfogadnia és szeretnie magát, minden külső és belső tulajdonságával együtt, amilyen jelen pillanatban.
Ahogyan nekünk mindannyiunknak.
Legutóbbi hozzászólások