Mit látsz?

Múlt hétvégén újabb bátor jelentkezők csapatával vágtunk neki egy négynapos utazásnak, ezúttal Fóton, a Parvati Jóga egyik otthonos, barátságos helyiségében. Minden rajztanfolyamnak megvan a maga energetikája, a maga sajátos jellemzői: ennél a csoportnál egyértelműen az alázatot és a derűt tudom kiemelni.

Az alázat fontos, ha valamit el szeretnénk sajátítani, el szeretnénk érni, mert anélkül nem megy. Nem megy úgy, hogy saját magunkból, az eddigi berögzült szokásainkból egy kis darabot legalább fel ne adnánk – az önfeladás egy magasabb cél érdekében pedig soha nem könnyű feladat. Van, hogy nem is sikerül elsőre, de még másodikra sem. Még az alázattal sem. Van, hogy ki kell várni, ki kell böjtölni, amíg eljön az ideje. Pontosan lehetett látni a résztvevőkön, hogy kinek mikor jött el a holtpont,  az “áldott szétesés”, aztán pedig az átzökkenés, az a bizonyos várva-várt nézőpontváltás. Volt, akinek már az első napon sikerült, volt, akit a második-harmadik nap egyik alkotása közben talált meg az ihelt és volt, akit csak az utolsó napon kapott el egy aha-élmény –  az eredmény minden esetben felemelő volt.

A jobb agyféltekés rajzolásban az a jó, hogy a folyamat is gyógyító és aztán a végeredményis örömet, sikerélményt okoz – itt nem kérdés, hogy az út vagy a cél fontosabb-e, mert az átkapcsolás és így a maximalizmus elengedése után már mindkettő élvezhető, valódi, Igazi Életéményt ad. Aztán a “mit látsz?” nagy igazsága az életben is hasznosítható: hogy a megszokások helyett néha hátralépve szemléljük meg az életünk történéseit, rácsodálkozva a szépre, jóra, amiért hálát adhatunk; és bátran szembenézve azzal, amire nincs kifogás többé, amin változtatni kell. Mint ahogyan a papíron is bármit ki tudunk radírozni, ha meglátjuk, mit kell korrigálni és aztán javíthatunk is rajta, belátásunk, akkori tehetségünk szerint.

Az egyik résztvevő érdekes tapasztalattal érkezett az utolsó nap reggelén: elmesélte, hogy ébredés után álmosan sétált ki a konyhába és nem az fogalmazódott meg benne, hogy álmos, hanem hirtelen bevillant neki egy olyan érzés, “mintha monopolradírral egyszerűen át lett volna radírozva, el lett volna mosva az arcképem”…:-)))

A csoport derűje pedig szintén a hozzáállásból fakadt: mindenki nyitottan, gyermekien állt minden feladat elé, ahogyan az elején kértem tőlük. Sikerült átadni magukat annak a stresszoldó, pihentető és így – a holtponton való átlendülés után – a nyugodt örömet hozó folyamatnak. Amikor már mindenkinek az arcán láttam átsuhanni az ihletett, elmélyült alkotóművész mosolyát, akkor én is megnyugodtam. Tudtam, hogy elérte mindenki azt, amiért jött.

Köszönöm a részvételeteket, öröm volt Veletek dolgozni, együtt lenni!:-)

(fotók: szilvifoto.hu)