A méltán bőkezűen díjazott filmet az elmúlt hetekben már sokat dicsérték és kritizálták,  forgatták jobbra-balra (bár én egy kritikát sem olvastam el róla, mielőtt tegnap végre megnéztem, szándékosan), kiemeltek és szapultak benne részleteket és alakításokat. Engem egészen más is megragadott benne. Szeretném a filmet most egy kicsit rendhagyó szempontból méltatni, mint a kritikusok és az Oscar-kiosztók.

Mindenekelőtt ott van a fő motívum, a beszédhiba, ami egy magamfajta lélekbúvárnak egyéb sallangok és érzelmi húrok nélkül, önmagában is izgalmas: vajon mi vált ki egy 4-5 éves gyermekben olyan erős belső feszültséget, ami az egész életőn végigvonuló dadogáshoz vezethet? Vajon egyetlen hirtelen stresszhelyzet vagy a kora gyermekkor több élményének láncolata együttesen vezethet ide?

A film alkotói lassan csepegtetve, egy-egy gesztus, félmondat, az erős karakterű mellékszereplők viselkedésén át mutatnak rá, hogy ezúttal az utóbbi megoldás a befutó. Colin Firth zseniális alakításának köszönhetően már a film legelejétől szinte fizikailag éreztem a gyötrő félelmeit és azt az irtózatos nyomást, ami hercegként ránehezedett: az elképzelhetetlenül magas elvárásokat, emberi és szülői megnemértést és türelmetlenséget az apja részéről, a (számomra édesanyaként felfoghatatlan) érzelmi távolságot az anyja részéről, aki meg sem öleli a fiát, a herceg bátyját, amikor az az apjuk, a király halála miatt zokogásban tör ki – pedig talán csak erre volna szükségük… És ki is derül, hogy valójában gyermekként is csak erre lett volna szüksége. Szeretetre, odafordulásra, magyarán “normális” gyerekkorra, ami neki a státuszából fakadóan nem adatott meg. Szerencséje a szerencsétlenségben, hogy akadt olyan dajkája, akitől megtanulhatta, mit jelent szeretni, valószínűleg a gyengéd érzelmeken alapuló házasságát is ennek köszönhette (mármint hogy képes volt felismerni és viszonozni a felesége szeretetét) és azt, hogy ő a lányaihoz már egészen máshogyan igyekezett viszonyulni, valóban édesapaként.

Ugyanakkor az angol királyi udvar formalitásai alatt elveszve érezhetően folyamatosan önmagát keresi ez az ember. A beszédhiba egy fizikai fogyatékosságnak tűnik, de a háborús sebesülteken edzett beszédtanára már az elejétől tudja és céloz rá nem egyszer, hogy mély lelki oka is van a dolognak. Dicséretes, hogy ezt felismerve nem csak terapeutaként, hanem mindenekelőtt barátként próbál segíteni a (későbbi) királynak. Meglátja ugyanis, hogy éppen ez az, ami/aki hiányzik neki: valaki, aki emberi odafordulással meghallgatja, aki kíváncsi arra, amit mond. És akkor valószínűleg ki is fogja tudni mondani, amit akar. De amíg a tudatalattijában az van kódolva, hogy rá úgysem kíváncsiak, ő úgysem tud olyat mondani, ami mást érdekel, amit más elismer és értékel, addig nem is lesz képes tisztán megszólalni. Feltűnő és kellően hangúlyozott az is a filmben, hogy oldott hangulatban, a családja körében mesélve, énekelve vagy akár a feszültségoldó káromkodások alatt nem dadog az emberünk. Akkor sem, amikor hangos zenével a fülhallgatójában nem hallja, hogy mit mond, így pedig nem is aggódik, nem stresszel miatta.

Nagyon szép, sokatmondó jelenet, amikor a herceg szinte a gyermeki énjébe visszacsúszva játszik a terapeutája gyermekeinek ott hagyott, félkész repülőmodelleivel. Amikor kiderül, hogy a modellezés egy be nem teljesült gyermekkori vágya, a beszédtanár – nem kevés mögöttes szándékkal – mintegy jutalomként megengedi, hogy folytassa a repülő ragasztását. Eközben a kreatív, alkotó tevékenység közben pedig (figyelünk! ugye?;-)) a herceg először képes megnyílni igazán és tud végre beszélni a gyermekkori traumáiról.

Nem elhanyagolható részlet az sem, ami itt kiderül: az eredetileg balkezes herceget átszoktatták jobbkezesnek, ami szintén nem éppen a két agyféltekéje harmonikus együttműködését szolgálta.

A megható jelenetektől ellágyulva, a poénokon pedig jókat mulatva mégis végig az volt az érzésem – tudom, szakmai ártalom:-) -, hogy egyfajta kineziológiai oldássorozatot látok a vásznon megelevenedni, persze kicsit más köntösben és más eszközökkel. Részemről dicséret és hála tehát az alkotóknak, hogy a dadogás lelki hátterének fontosságára és annak megoldására ekkora hangsúlyt fektettek!