Asztmás a gyermekem

Kliensem egy háromgyermekes anyuka, akinek a két kisebbik gyermeke ikrek, egy fiú és egy lány. A legnagyobb, harmadik gyermek is lány, a kicsik közül pedig a lány a “középső”, a kettő közül az elsőszülött. Vele volt a gond: asztmás.

Az asztma mindig valamilyen kapcsolati problémát jelez a kisgyermekeknél (de felnőtteknél is), jelen esetben egy 3 éves kislányról van szó: jelezheti a szülők közti feszült viszonyt vagy egyéb családon belüli konfliktust, de jelezheti a gyermek bizonytalan kapcsolatát is valamelyik vagy akár mindkét szülővel. Kiindulópontként ennél többet nem lehet, nem is szabad feltételezni, hiszen nagyon egyéni és egyedi, hogy kinél milyen lelkiállapot milyen testi tünteket idéz elő.

Ebben az esetben egy önelemző, tudatosodó anyuka ült velem szemben, aki sok mindent nagyon jól látott már érkezésekor a gyermekeivel kapcsolatban. A kislány két korábbi életkorát is fel kellett idézni az oldás során, amelyek erős összefüggést mutattak az anyuka akkori (depressziós, pánikos) lelkiállapotaival: pontosan felismerhető volt, hogy ilyenkor a kislány bizonytalannak és háttérbe szorítottnak érezte magát, ami persze természetes, nyilván nem csak ő volt így ezzel a gyermekek közül. De volt olyan is, hogy a nagylány az édesanyja mellett maradhatott, amíg a kicsik a nagymamánál voltak… Majd amikor a nagylány iskolába ment és így időlegesen szintén valamivel több figyelmet igényelt, ez nem lett a kicsiknél odafigyeléssel, törődéssel kiegyenlítve. Közben kiderült az is, hogy az anyuka elsőszülött lány volt, aki a húga születéskor automatikusan kevesebb figyelmet kapott a szülőktől – így anyaként ezt túlkompenzálva a kisebbekre fordított kevesebb figyelmet. Mondhatni, szinte a két kisebb gyermek “egynek van kezelve”, mindent közösen csinálnak és kapnak, nincs külön-külön idejük az édesanyjukkal, mint a nagylánynak – pedig, lássuk be, joggal igényelnek édesanyjuk idejéből mind egy-egy harmadrészt… Ahogy mondtam, az anyuka mindezt nagyon jól látta, de nem érezte fontosnak változtatni ezen – eddig.

Ehhez hozzájött, hogy a kislány a fenti okok miatt kialakuló asztmája nyomán az édesanya úgy döntött – talán tudattalanul bűntudatból is -, hogy ő és csak ő adhatja be a szükséges gyógyszereket a kislánynak. Ez viszont egyértelműen egy megerősítés volt, ami szinte szó szerint azt küldte a kislánynak: “Ha beteg vagy, kiemelten odafigyelek Rád!” Így hát sajnos ilyen körülmények között neki “megéri” továbbra is betegnek lenni…

Egyértelműen kiderült tehát, hogy az asztmás kislány küzd az édesanyja figyelméért: küzd a nővérével, aki A Nagy és így előjogokat élvez és küzd a fiú ikertestvérével, aki fiú és ezáltal van neki – kimondottan is – kiemelt státusza a gyerekek között, ráadásul ugye ő a legkisebb. Így a kislány kis túlzással egy “betegségbe menekült” a figyelemért, amit ezáltal el is ért.

Két fontos dolgot fogalmazott meg az édesanya saját magának, amin muszáj lesz változtatnia: nem szabad tovább kiemelt figyelemmel megerősíteni a betegségét a kislánynak, vagyis például muszáj lesz bevonni a gyerekek apját, a nagyszülőket is abba, hogy gyógyszert adhassanak a kislánynak, ha szükséges. A másik, hogy minden gyermeknek kell külön-külön időt ajándékozni, akár egy-egy esti mesélés formájában, amikor csak az egyiküké vagy másikuké az anyuka, vagy külön játszóterezés és programok, akár rövidek, félórásak is, de kizárólagosan. Éreztetni kell mindegyikükkel külön-külön, hogy egyéniségek és saját értékeik vannak, hogy valóban őt szereti és ismeri el az anyuka, nem csak “tömegesen” – és úgy tűnik, főként a kislánynak van most erre nagy szüksége.

Egy külföldi, gyermekneveléssel foglalkozó műsorban láttam erre egy klassz példát, amit az ott bemutatott – terápia alatt levő – családban nagyon szerettek a gyerekek: minden este kaptak egy-egy külön kis levelet a szülőktől, hogy aznap miért voltak büszke rájuk. Egészen triviális dolgokat kell elképzelni, például “nagyra értékeltem ma, hogy egyedül befűzted a cipőfűződet” vagy hogy “nagyon köszönöm, hogy szépen játszottál, amíg a kertben dolgoztam” és hasonlók. Ennek éppen az a lényege, hogy a hétköznapi apróságokat is értékeljük egymásban. Ezek személyre szóló és egyedi üzenetek a közös vacsoránál, amelyek nagyon fontosak a gyerekeknek. De persze a legjobb, ha alkalmanként ilyet szóban is kapnak – mindig személyre szólóan.