Már évek óta “űztem” a stresszoldást, mire a tapasztalatok nyomán rájöttem arra, hogy tulajdonképpen mit is csinálok: felnőtt emberek belső gyermekével foglalkozom. A legtöbb jelenbeli stresszünk, elakadásunk, indulatunk nem elsősorban a jelenlegi felnőtté, hanem azé a kisgyermeké, aki egykor nem értette és így nem tudta feldolgozni azt, ami vele, körülötte történt. Reagált akkor és ott valahogyan (ösztönösen sértődötten, durcásan, követelőzően, félelemmel, indulatosan) és aztán felnőttként hasonló helyzetekben ugyanezt ismétli, hiszen ezt tanulta meg, ezt ismeri. Nem kapott meg valamit ott és akkor – valósan vagy az ő megélése szerint -, ami hiányzik és aminek a hiányában nem tud abból az életkorból elszakadni egy-egy hasonló impulzus esetén. Akkor is így viselkedik az ember, ha egyáltalán nem emlékszik a gyermekkori sértettségére, de az agysejtjeiben elraktározódott az élmény, és ha nem dolgozta fel annak idején, csak arra vár, hogy egy új történet felélessze azt a hasonló érzést, amitõl újra tehetetlenné válik.

Nagyon tetszik ez a megfogalmazás:

“Nem is vagyunk tudatában annak, hogy a legkorábbi érzelmi tapasztalatainkkal találkozunk felnőttkorban is, csak mindig más-más köntösben. Ezeket a korai élményeket úgy ismételjük meg, hogy azoknak megfelelő embereket és helyzeteket vonzunk az életünkbe. Ha a belső gyermek sérült, ugyanúgy reagál, mint ahogy gyermekként tette. Az erő, a tehetetlenség, az igazolás vagy az elutasítás ugyanolyan érzésével. A múltban él, a jelent pedig a hiány, a visszautasítás és a sértettség szűrőjén keresztül látja. Gyógyulásunk feltétele, hogy szeretettel viszonyuljunk a sérült belső gyermekünkhöz. Neki ugyanis még mindig szüksége van arra, hogy átélje az odafigyelést, elismerést és szeretetet. Ha sikerül megismernünk őt, és megértenünk a múltat, véget vethetsz az ismétlődő mintáknak, és végre lelkileg is felnőtté válhatunk.”

(www.noiportal.hu)

Nos, igen. Ha gyermekkorunkban nem kaptuk meg azt a törődést és szeretetet, amire vágytunk, akkor a sebzett gyerekből sebzett felnõtt válik. Felnőve sajnos már nem várhatjuk el a gyermekkori apánktól, hogy fogadja el, hogy fiú helyett lánynak születtünk, hogy fogadjon el úgy, ahogyan vagyunk, nem várhatjuk el anyutól, hogy éreztesse végre, hogy szeret… Nem forgathatjuk vissza az idő kerekét. Ami történt, megtörtént.

Lehet ezek után a meglevő kapcsolatainkra rávetíteni ezt és azokban követelőzni – csak sajnos nem éri meg. Sokat veszíthetünk, újra meg újra.

A gyógyulásunk feltétele mint mindig, mi magunk vagyunk. Egy felnőtt embernek megvan a lehetősége, hogy az önmagában élő belső gyermeket szeresse, dédelgesse és elfogadja olyannak, amilyen. (Ha mi ezt nem tesszük meg magunkkal, vajon miért is várjuk el mástól, hogy megtegye…?) Oldás közben igen gyakran – szinte mindig – előfordul, hogy egy gyermekkori élmény a jelenlegi probléma fő okozója, egy akkor megélt hiányérzet. Ilyenkor gyakran egyetlen lehetőség kínálkozik: meditációban a gyógyulni vágyó maga adja meg azt a szeretet a belső gyermekének és ezáltal a felnőttkori önmagának is, amire csak szüksége van. Általában katartikus, felszabadító első lépés ez a gyógyulás felé.

Olyasvalami ez, amit mindenkinek tudatosan, naponta gyakorolnia kell(ene): hálát adni az Életért, amit kaptunk, azért, ami körülvesz bennünket – ha jó, azért, ha rossz, azért, mert ezek szerint éppen tanulhatunk – és megbocsátani magunknak mindazért, ami voltunk és vagyunk és bizony azért is, ami nem vagyunk, máig nem lettünk. És nagy szeretettel átölelni azt a vacogó gyermeket újra és újra és megadni neki végre mindent, amire csak szüksége van.