Nyár eleje óta küzdünk kisfiammal a bölcsis első hónapokkal. Küzdünk, mert azóta szegénykém sorozatosan beteg. (Pedig a társaságot megszokta, a kis társait emlegeti, sőt, vannak napok, hogy alig akarja otthagyni a többieket és az óvónénit, ami nagyon megnyugtató…:-)) Eleinte valahogy én is természetesnek vettem, hogy elkap ezt-azt, tapasztalt anyukák mondják, hogy ez így természetes. Ráadásul a gyerekek (főként 6-7 éves korig) gyakorlatilag minden rezdülésünket átveszik és ha mi nehezebb időket élünk – ami legyen akár maga a bölcsi-kezdés okozta stressz, ami nekünk szülőnek sem egyszerű -, akkor azt ők is nehezebben élik meg, attól érzékenyebbé válnak. Azonban miután úgy éreztem, hogy én magam az első lelki megrázkódtatásokon túlestem, ami a kisfiamtól való “elszakadást” illeti, az “egy hét nyugi, egy hét takonykór” viszont nem akart alábbhagyni, így úgy döntöttem, itt az ideje, hogy a kisfiamat is oldjam végre. Hiszen a difi, úgy tűnik, innentől az “ő készülékében van”.
Kisgyerekeket általában az anyukájukon tudjuk oldani, de a mi esetünkben a férjem volt az, aki a karját odanyújtota nekem, ami a válaszokat szolgáltatta a kisfiunkról. Speciális helyzet, szokatlan volt nekem is, de működött a dolog. Többféleképpen összeírtam, valójában mi is legyen a téma, végül azt teszteltem ki, hogy általában a kisfiam légúti érzékenységére kell dolgoznunk. Első időpontként egy augusztusi nap jött ki – kicsit tanakodtunk, mi is történt akkor, majd rájöttünk, hogy éppen aznap voltunk kettesben egy esküvőn, a kisfiunkat hátrahagyva a nagyszülőknél! Akkor már bölcsis volt, úgyhogy ez az esemény csak rátett egy lapáttal az amúgy is kishitű, csalódott állapotra. Energiaszint-emelésként ebben az életkorban egy Ji Csing tanácsot kellett felolvasni és tudatosítani, ami arról szólt, hogy az embernek meg kell próbálnia dolgoznia a “függetlenségén” (furcsán hangzik ez egy 2 éves apróság esetében, de a folyamatos, lassú leválás az édesanyáról valójában már a születéssel megkezdődik) és az “emberközelség és a kapcsolatok iránti nyíltság értéke” is hangsúlyozva volt, ami egyértelműen a közösségre és a egy valódi közösségi részvételre utal. (Lehet egy közösségen belül is csak fizikailag jelen lenni és egy sarokba elvonulni vagy egyszerűen nem figyelni a többiekre…)
A másik életkor egy májusi nap volt, még a bölcsi megkezdése előtt. Rögtön utánalapoztam a naptáramban és meglepődve láttam, hogy egy munkával kapcsolatos fontos megbeszésem volt aznap – valójában aznap dőlt el, hogy akkor a kisfiunk pontosan mikortól kezdi meg a bölcsödét. Megdöbbentő, hogy ennyire érzékelnek mindent a gyerekek, nem?? Hiszen nyilván felfogni tudatosan nem tudta, hogy mi történik, ahhoz még nagyon kicsi – és fizikailag ugye jelen sem volt. Itt elkülönült, kitaszított érzése volt, stressze volt a”kommunikáció” fogalmán (vagy én nem mondtam el neki, hová is megyek pontosan és miért, amikor elindultam, vagy az volt a baj, hogy ő nem tudta még közölni, mit szeretne?) és egy második stresszfokozatot élt meg – egyszóval számára nagyon nem kellemes dolgokat élt át akkor lelkileg, amikor éppen arról (is) tárgyaltam, hogy mikortól nem lesz már velem nap mint nap…
Álljunk meg itt egy pillanatra. Ettől nem kell megijedni, ugyanis sajnos vannak olyan stresszek, amelyek egyszerűen kikerülhetetlenek, legfeljebb bizonyos mértékben tompíthatóak adott esetben. Bizonyos fajtájú és mértékű behatásokat, stresszeket át is kell élnünk ahhoz, hogy lelkileg, érzelmileg, szellemileg fejlődni tudjunk. A probléma ott kezdődik, amikor egy-egy ilyen energiahiányos állapotban szerzett negatív tapasztalat aztán megoldási mintaként rögzül és ez sajnos gyakran megesik, főként gyermekkorban.
Úgy tűnik, hogy a kisfiam az akkor májusban megélt negatív érzelmi mintát, magára-hagyottságot élte meg és ismételte minden alkalommal, amikor reggel a bölcsibe vittem. Hiába szerette meg tudatos szinten a csoportját és a nevelőket – a tudatalattija küldte neki az impulzusokat, hogy “kitaszított vagy!” (még leírni is szörnyű) és emiatt produkált mindig újra valami betegséget, hogy ismét ő legyen a középpontban. Hiszen egy kis beteget babusgat az ember, jobban foglalkoznak vele és ami a fő: nem viszik bölcsibe. Vagyis nem “taszítják ki”. A lényeg, mint minden esetben, hogy ezentúl ezt ne így élje meg. Annak érdekében, hogy ez a hibásan kódolt érzelmi minta oldódjon, az édesapja csinált egy gyakorlatot erre az életkorra és az én feladatom (mint édesanyának) pedig az lesz, hogy egy bizonyos szimbólummal dolgozzam 2 héten át még, napi rendszerességgel. (Bizonyos szimbólumok levelőbe és papírra rajzolása szintén a két agyféltekét harmonizálja.) Érdekes még, hogy éppen ez a szimbólum arról szól, hogy “valaki kicsinek érzi magát, pedig sztár akar lenni”…
Felnőttként már megvan a lehetőségünk, hogy valóban döntéseket hozzunk és hogy magunk járjunk utána annak, bizonyos hibás viselkedésmódokat, blokkokat, ismétlődő fizikai problémákat mi okoz az életünkben – kisgyermekeink esetében pedig ez egyértelműen a szülők felelőssége. És az én álláspontom szerint az is, hogy ennek az igényét megtanítsuk a gyermekünknek.
Legutóbbi hozzászólások