Aki hozzám jön, annak problémája van – és azt annak is érzi. Mindannyian szeretünk beszélni és beszélni és panaszkodni, ha valami/valaki nem tetszik a környezetünkből és azt várjuk, hogy kibeszéljük magunkból a dühöt, a fájdalmat (ami sok esetben sikerül is, ezért okos találmány a napló is) és van, hogy azt is várjuk, hogy majd a másik mond valami nagyon okosat, amivel megvált minket, amitől megvilágosodunk és hirtelen megszűnik minden bizonytalanság és fájdalom.
Van, aki ezzel a – nem tudatos – szándékkal érkezik hozzám. Lepakolni, átpakolni, panaszkodni, megkönnyebbülni. És nincs is ezzel semmi baj, ha mindeközben tudja azt is, hogy NEM ÉN fogom megoldani a problémáját. Ha tudja, hogy ami vele, körülötte történik, azért nem a párja, az anyja, a szomszéd néni vagy a gyerek tanárnénije a felelős – hanem egyedül az számít, hogy ő hogyan szemléli és kezeli a történéseket maga körül.
Hogy mi az, amit én adni tudok? Egy eszközt, tapasztalatot, külső rálátást. Elsősorban és mindenek előtt azt, hogy az izomtesztelés segítségével a páciens válaszai alapján felderítem a tudatalattijából, hogy a jelenleg őt leginkább foglalkoztató problémának mely korábbi életkorokban rejtőznek a gyökerei. Hogy hol van az az időpont, ahol az agya két féltekéje, a – mondjuk így – rendszerező és végrehajtó elme közötti kapcsolat egy hirtelen stressz, erős lelki megterhelés hatására egyszerűen “szétkapcsolt”, rögzítve ezzel egy hibás megoldási mintát minden későbbi hasonló helyzetre.
Lehet ez, mint egy mai páciensemnél, egy 2 éves korban történt egyszerű költözés, amikor a kislány a szüleivel elköltözött az imádott nagyszülőktől – valójában valamiért szinte úgy élte ezt meg, mint egy halálesetet, pedig egymás közelében maradtak, csak más lakásban. Talán azért, mert ez volt az első nagy változás az addig kiszámítható kis gyermeki életében… És azóta bárhányszor is költözött – és milyen érdekes, ezt igen sokszor tette – mindig trauma előzte meg és követte ezeket, sőt, konkrét halálesetek a környezetében, depresszió, szakítás, otthontalaság-érzés. Állandó helykeresés. (Láthatóan nagy katarzisként élte meg ezt a felismerést és remélhetőleg innentől egészen máshogyan fogja megélni a jövő heti, újabb költözését.)
Aztán a felderítés után következik a probléma igény szerinti megbeszélése, miközben a páciens csukott szemmel ül, én pedig a homlokát és a tarkóját tartom. Első alkalommal láthatóan többen meghökkennek, feszengenek emiatt az első percekben, de aztán megnyugszanak (ez a gyakorlat célja) és könnyebben tudnak így, befelé fogrdulva, szinte maguknak beszélni a problémáról, ilyenkor keresetlenül őszinte tud lenni magához az ember. (Nem hozzám kell őszintének lenni. Én csak éppen ott állok mellette.:-)) Felismerések, összefüggések kerülnek felszínre ilyenkor, amit legtöbbször a páciens maga fogalmaz meg és ez is a lényeg. Kérdéseket, impulzusokat adhatok, de neki kell kimondani a saját igazságát, a saját megoldását, mert azt ő tudhatja a legjobban. van, aki szeret sokat beszélni, elmondja ilyenkor az egész életét – ez nem baj, mindenkinek más segít, még akkor is, ha látszólag nem a téma körül forgunk. És van persze, aki szinte meg sem szólal – ez sem baj, a tudatalattija attól még “küldi fel” az infókat az izomteszteléssel kiderített időpont, személyek, érzések, körülmények kapcsán, így ezek tudatosodnak és ez a fontos. Utána tudunk egy pozitív meditációt vagy az agy két féltekéjét összehangoló gyakorlatot csinálni, ami a stresszt megszünteti, egészen pontosan pozitívvá teszi.
Hogy hogyan? Itt következik az, amit az elején mondtam: a történések megfelelő módon való szemlélése. Minden korábbi vagy akár jelenben történő eseményt lehet több oldalról szemlélni. Nincs rossz döntés – döntések vannak, amelyekből mindig ki lehet hozni egy “lehető legjobbat”. Nincsenek rossz élmények – történések vannak, amikből tanulni lehet. Nincsenek tragédiák – tapasztalatok vannak. Csak és kizárólag tőlünk függ, hogyan akarjuk látni azt, ami történik velünk és körülvesz. Ha azt mondjuk, hogy ez a legborzasztóbb szörnyűség, ami történhet velünk – akkor AZ. Ha azt mondjuk, hogy ez a Világ vége – akkor AZ. De ha azt mondjuk, hogy ez egy fájdalmas, de értékes tapasztalat – akkor “csak” AZ.
Kétgyermekes férfi páciensem házassága válságban van, ő nem akarja elengedni a feleségét. Elmondása szerint ő maga “mindigis szeretett szenvedni” (figyeljük csak: mit olvasott egész életében a saját fejére…?!), amit a környezete is folymatosan megerősít (hát persze: olyankoat szeretünk magunk körül tudni, akik igazolják a saját véleményünket!), a feleségét mindigis meg szerette volna változtatni, amit ő az elmondása szerint megelégelt, aztán ott volt az apai szigor és a neki való megfelelés kényszere és még sok-sok olyan momentum, ami alapján egy kezelés alatt többször is elhangzik tőle: “Valahogy sosem voltam igazán jól… Mindig szenvedek, sehogysem jó, nem találom a helyemet. Leszek én még valaha jól?”
Miután jós nem vagyok, erre csak egy kérdéssel tudok felelni: “AKARSZ egyáltalán jól lenni?”
Ha erre őszinte igennel tudsz felelni, akkor feltétlenül.
Legutóbbi hozzászólások