Nincs rá időm = Nem akarom

Bizonyára vannak erre vonatkozó felmérések, én most nem néztem utána, mert nem a statisztikára szeretném a hangsúlyt fektetni: a verbális kommunikációnknak nagy része bizonyos szófordulatokból áll, mégpedig véleményem szerint nem is kevésből, amelyek egészen mást takarnak, mint amit az adott szavak és kifejezések egyébként jelentenek. Ennek az egyik tipikus példája, ami eszembe jut, a “szakítós mondatok” köre (nőknél-férfiaknál egyaránt), de  a munkahelyi és hivatalos közegben is nagyon sok az önvédelmi és magyarázós “melléduma”.

Arra gondoltam, hogy megosztok ezekből Veletek egy csokorra valót! Mégpedig inkább azokból, amelyek általánosak és több helyzetben is előfordulhatnak, tipikus félmondatok, amelyet sokszor már csak a megszokás és a tudattalan “lök” ki reakcióként bizonyos ismétlődő helyzetekben. Ez egyrészt segíthet abban, hogy mások szavait megfelelően tudjátok értelmezni és nem utolsó sorban, hogy magatokat is “rajtakaphassátok” bizonyos szófordulatokon – ami ismét egy nagyszerű lehetőség lehet az önismeretre és persze aztán a korrigálásra, egyszóval: az őszinteségre. Akkor nézzük csak!

“Hát én nem (is) tudom…” = Nagyon is jól tudom, csak félek elmondani

Egyértelmű konfliktuskerülés. “Nem tudom, hogy legyen / nem tudom, mit csináljak / nem tudom, mit mondhatnék…” – ez mind azt jelenti, hogy már igazából tudom, csak egyszerűen félek azt a másik elé tárni. Félek a reakciójától, a haragjától. De olyan is van, hogy még magamnak is félek beismerni, hogy egy adott válasz, megoldás jelen helyzetben a lehető legjobb, mert sok minden múlik rajta, esetleg sok minden megváltozik (-hat) tőle.

“Nekem nincs most arra időm, hogy…” = Nem akarom megtenni

Szerintem ez talán az egyik legjellemzőbb kifogás az élet minden területén. És be is dőlünk neki (vagy bedőlnek nekünk:-)), hiszen manapság mindenki annyira nagggyon elfoglalt! Ha valaki reggeltől estig egy irodában ül, akkor azért, ha szabadúszó vállalkozó, akkor azért. Ha családanya, akkor azért, depláne ha családanya ÉS még dolgozik is, akkor aztán főleg. (Az állandóan vizsgázó diákokról vagy a nyugdíjasokról pedig már szó se essék…:-)) Néha elgondolkodom, ha efféle kifogást hallok, hogy akkor mire VAN idő? Mi az, ami annyira fontos és hajnaltól késő estig kitölti a napot? Ha csak a munka, akkor az igen szomorú. Ha a házimunka, akkor azt mint háziasszony, nem hiszem el. Ha a gyerekek, akárhányan is legyenek, anyaként mostmár azt sem hiszem el. Mindenkinek joga van beosztani az idejét úgy, ahogyan szeretné, sőt, be is kell – és talán ez az egyik kulcs is egyben. Az igazán szomorú az, ha valaki a fenti kifogást nem kifogásként éli meg, hanem valóságként: ha tudattalanul is úgy alakítja az életét, tényleg nincs ideje hetekig, hónapokig meglátogatni valakit, válaszolni egy levélre, megjavítani az elromlott dolgot, rendet rakni a padláson, leülni megbeszélni valamit egy családtaggal… Érdemes szembenézni a ténnyel: ha valamit csak görgetünk magunk előtt, akár hónapokig, évekig, az iszonyatos sok elfoglaltságunkra hivatkozva közben, az azt jelenti, hogy megtehetnénk, bármikor, mint ahogy minden egyebet is megteszünk, ami esetenként még több időbe is telik (ugye…?), csak egyszerűen nem akarjuk. Nem baj, van ilyen. De legalább magunknak ismerjük be! Hátha aztán mégis sikerül továbblépni.

“Én nem akarok beleszólni, de…” = Bele akarok szólni

Na, erre rengetegszer felfigyelek másoknál, de bevallom, sokszor magamnál is. Illetve egy idő óta odafigyeléssel sikerült már nagyrészt elhagynom ezt a fordulatot (és ezzel együtt, érdekes, magát a beleszólni-akarást is). Az én megoldásom az, hogy mielőtt kimondanám a fenti fordulatot, inkább rögtön átfogalmazom: “én azt gondolom, hogy” vagy “szerintem” – ez ennyire egyszerű. Ha tagadással kezdjük a mondatot, azzal rögtön önvédelmi pozícióból indítunk, amire legtöbbször semmi szükség: hiszen jogunk van a saját véleményünkhöz! Sok olyan helyzettel szembesülhetünk persze, amibe valóban nincs közvetlenül beleszólásunk, legyen az például egy szeretett személy döntése vagy egy ismerősünk élethelyzete, de attól még feszít belülről és szeretnénk elmondani, mit gondolunk, mit érzünk, ha az illető és a sorsa nem közömbös a számunkra. Érezzük, tudjuk, hogy nem szólhatunk bele, de igenis el akarjuk mondani, ami a lelkünket nyomja: vagyis márpedig de, bele akarunk szólni!:-) Ezt ha ott helyben felismerjük és beismerjük magunknak, még mindig két választásunk van: vagy egy “szerintem”-mel egyszerűen elmondjuk a véleményünket (és vállaljuk az ezzel járó reakciót és következményeket, ha ez kéretlen volt!), vagy pedig “hallgatunk örökre”. Mindig van választásunk.

“Nem akarlak elveszíteni!” = El akarlak veszíteni

Meglepő? Pedig bizony!:-) Efféle drámai kijelentésekre drámai szituációkban kerül sor, érzelmileg túlfűtött kapcsolatokban, legyen az szerelmi vagy családi kötelék. (Egyébként általában a “nem akarom” azt jelenti, hogy “akarom”, mint ahogyan az előző példában is ugye ez volt az alapminta.) Ez egy olyan kirohanás, érzelmileg annyira túlfűtött, hogy igazából az ember saját magát próbálja megnyugtatni vele, amikor egy nyomasztó, függő helyzetből valójában már elege van és inkább valami egészen mást élne. Olyan ez, mint valami stressz-robbanás, ami a legősibb ösztönös szociális kötődések nevében szól, miközben az ember valahol mélyen mégis már távolodni igyekszik a másiktól… A mondat őszintén talán inkább így szólna: “Ezért és ezért fontos vagy nekem, nehéz lesz nélküled, sok minden hiányozni fog, de inkább mostmár elég volt, szabadulni akarok!”